A kulisszák mögött éppolyan precíz és összehangolt munkára van szükség a tökéletes előadások megszületéséhez, mint amit a színészek nyújtanak a színpadon. A Kecskeméti Nemzeti egyik nélkülözhetetlen mozgatórugója Matók Szilvia művészeti főtitkár. 

Mi volt az első reakciód, amikor megtudtad, hogy elnyerted a Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést?

Néhány nappal korábban tudtam meg, mint ahogy a díjazottak névsora hivatalosan kiderült. Ez minden esetben így szokás, azt hiszem. Rögtön elújságoltam Cseke Péter igazgatónak, aki persze sejtette, hiszen ő terjesztett fel a díjra. Jólesett, hogy velem örült. Aztán néhány napig magamban kellett tartanom a nagy hírt.

Hogyan ünnepeltél?

Az ünnepet beárnyékolta, hogy akkortájt tudtam meg, néhány munkatársam komolyabban megbetegedett koronavírusban. Nagyon izgultam értük. Mindenesetre minden másik díjazott kollégámnak is szívből gratuláltam, és fogadtam a jókívánságokat a különböző helyeken. Például a korábbi főnököm Nyíregyházáról is rám írt, ami külön meghatott, mert tőle nagyon sokat tanultam. Ezzel aztán el is ment a nap. A legfontosabb nyilvánvalóan az volt, hogy a szüleim és a párom velem örültek. Nincs annál jobb érzés, mint hogy ők büszkék rám.

Ha visszagondolsz az eddigi munkádra, mi lehetett az az átütő dolog, ami ezt a kitüntetést eredményezte?

Gondolom, a jelölés ténye maga, úgyhogy ezt talán Cseke Pétertől kellene megkérdezni. Felteszem, nagy súllyal esik a latba, hogy ki terjeszti fel az embert. Mivel a háttérben dolgozom, nem számítottam ilyen elismerésre, és nagyon jóleső érzés. Nekem ez csak azt bizonyítja, hogy a kecskeméti színházban elégedettek a munkámmal, és a mindennapokban ez a legfontosabb. Hogy eddig hol és mit tettem le az asztalra, az szerintem kicsit másodlagos volt ebben az esetben. Ezek a tapasztalatok, múltbéli dolgok inkább ahhoz segítettek hozzá, hogy itt és most felelősségteljesen, a tőlem telhető legtisztességesebben végezzem a munkámat. 

Mennyire fontos számodra a szakmai visszajelzés a munkádra?

Fontos. Mint ahogy mindenben fontos a visszajelzés – emberként is. Az az iránytű, amivel navigálok az életben; közösségekben, a munkahelyen. Bár nehezen fogadom a dicséreteket, azért a szívem mélyén magamra is büszke vagyok. Szerencsésnek vallom magam, mert a színház nemcsak a foglalkozásom, hanem a hivatásom. Lehet, hogy az átlagosnál önazonosabb vagyok a munkámban. Azt hiszem, ezért is számítanak ennyire ezek a szakmai visszajelzések. Ha a számomra meghatározó színházi emberek, művészek dicsérnek meg néha, annál kevés dolog esik jobban. Néha azzal is megelégszem, ha nem idegesítem őket nagyon az alkotásban. Talán még az, ha kiemelkedő előadások részese lehetek. Voltaképpen ezért csinálom.

Vágytál ilyen díjra? 

Hm… Azt hiszem, nem, mert mindig úgy hittem, a díjakat az előadók, a művészek kapják. Úgyhogy nem, nem volt ilyen álmom korábban.

Van még olyan szakmai vagy egyéb elismerés, célkitűzés, ami a szívednek különösen kedves lenne vagy extra motivációval szolgál a mindennapi munkában?

Emberek vannak, akikkel szeretnék együtt dolgozni. Régiek és újak. Darabok vannak, amiknek a létrejöttében szeretnék részt venni. Chicagót például már háromszor dajkáltam szakmai pályafutásom során, miközben Cabaret-t még egyszer sem. Vágyom egy zenés Brechtre. Szeretnék visszaevezni egy kicsit az eredeti szakmámhoz, a színháztudományhoz. Vannak olyan aspektusai a területnek, amikre most, ennyi gyakorlati munka távlatából látok rá. Egyszerűbben fogalmazva: most már tudom, mit szeretnék mondani, mivel szeretnék foglalkozni. Az egyetemen a kutatás még csak egy hobbi volt.