Az Ackroyd-gyilkosság egy forradalmi narratív struktúrával rendelkező regény. Hogyan lehet ezt az egyedi történetmesélést színpadra vinni anélkül, hogy túl korán lelepleznénk a csavart?  

Már tinédzserkoromban beleszerettem Agatha Christie regényébe. Amikor 1926-ban megjelent, valóban úttörőnek számított – és ma is tökéletesen működik! A színpadi adaptáció igazi kihívás volt, ugyanakkor szórakoztató feladat is, mert Christie mesterien játszott az olvasók elvárásaival. Bár a rejtély megoldása valóban zseniális, számomra mégis az a legizgalmasabb, ahogyan a szereplőit megalkotta – és azok veszedelmes titkai. A történet minden egyes alakja rejteget valamit, így a közönség nem csupán egy, hanem számos rejtvényt próbál megoldani. Ez a felfedezés élménye – amikor minden ártatlannak tűnő beszélgetés mögött kettős jelentés rejlik – tartja izgalomban a nézőt. Mindig is szerettem hátulról figyelni a közönséget egy Christie-darabnál, mert ők nem hátradőlnek, hanem előrehajolnak. Minden szót, minden pillanatot elemeznek! A darab megírása egyfajta meghívás volt arra, hogy tanulmányozzam, hogyan gondolkodott Christie. Élvezettel merültem el az általa alkalmazott megtévesztés apró trükkjeiben, a narratív szerkezetében és a humorérzékében is. Egy igazi Christie-rejtélyben ugyanis az élvezet nem pusztán a végső fordulatban rejlik – hanem az odáig vezető útban, a megtévesztések rétegeiben, és abban a csodálatos karakterkavalkádban, amit felvonultat.

Egy adaptáció mindig bizonyos mértékig újraértelmezés. Volt olyan elem a regényben, amelyet másként kellett kezelni vagy jobban hangsúlyozni a színpadi változatban?

Ó, abszolút! A darab megírásakor eltökélt szándékom volt, hogy tiszteletben tartsam mindazt, amit a regényben szerettem, miközben egy egyedi színházi forgatókönyvet hozok létre. Ehhez inspirációt merítettem az írónő saját munkásságából is. Christie nemcsak ünnepelt regényíró volt – hanem elképesztően jó és sikeres drámaíró is. Saját színpadi adaptációiban bátran változtatta meg regényeit. Csodálom, ahogy megengedte magának, hogy módosítsa, tömörítse, kibővítse és fokozza történeteit, amikor színpadra vitte őket. Tudta, hogy egy darab mindig drámai cselekvést és nagyszerű párbeszédeket igényel, hogy lekösse a közönséget. Természetesen, amikor leültem megírni a darabot, sok döntést kellett meghoznom. Először is, készítettem egy listát azokról a dolgokról, amelyeket elengedhetetlennek tartottam a könyv színpadra való átültetéséhez. Néhány karaktert össze kellett vonni vagy egyszerűsíteni, de igyekeztem biztosítani, hogy a kivágott részek lényeges részletei valamilyen formában megmaradjanak. Egy dolog azonban már a kezdetektől egyértelmű volt. Bár a könyv több helyszínen játszódik, fontosnak tartottam, hogy a cselekmény nagy része a Fernly Hallban – a klasszikus vidéki kúria helyszínén – maradjon, amit mindannyian szeretünk egy Christie-rejtélyben. Ugyanakkor azt is szerettem volna, hogy a darab gördülékeny és színházias legyen, ezért Dr. Sheppard narrációja lehetővé tette számunkra, hogy időnként helyszínt váltsunk és gyors tempóban haladjunk – ezáltal a rendezőnek lehetősége nyílt a nézők képzeletére építeni. Végül, ami a leginkább lenyűgözött a regényben, az Christie árulásról, bizalomról és arról szóló vizsgálata volt, hogy miért hazudnak az emberek. Ezek a témák mélyen beágyazódnak a könyvbe, és úgy találtam, hogy az adaptációban igazán reflektorfénybe helyezhetem őket. Bármilyen sötétek is ezek a témák – némi humorra is lehetőséget adnak!

A mai közönség elvárásai sokat változtak Agatha Christie ideje óta. Milyen modern szempontokat vettél figyelembe annak érdekében, hogy a történet ma is éppoly izgalmas és meglepő maradjon?

Ez egy nagyszerű kérdés, mert Agatha Christie munkássága generációk óta rendkívül népszerű. Ő az egyik legnagyobb példányszámban eladott szerző minden időkben, akit gyakran csak a Biblia és Shakespeare előz meg. Történetei a világ minden tájára eljutottak, és bár az idők változnak, a közönség elvárásai is változnak. Még a Christie örökségét kezelő szervezet is gondosan mérlegeli, hogyan fogadják ma a műveiben használt nyelvezetet és témákat, és én is figyelembe vettem ezt az adaptációmban. A nyelvezeten túl azonban azt is figyelembe vettem, hogyan fejlődött a színházi közönség. A mai közönség hozzászokott a streaming és a közösségi média gyors tempójú történetmeséléséhez. De egy színdarab arra biztatja a közönséget, hogy zárja ki a külvilágot, és csak arra összpontosítson, ami a színpadon történik. És ha jól csinálják, ez egy nagyszerű élmény lehet! Ezért ez az előadás igyekszik olyan érzést kelteni, mint egy régi vágású Christie-darab, miközben mer egy kicsit más lenni. Az adaptáció minden klasszikus Christie-rejtély jellemzőjét tartalmazza – az intrikát, a titkokat, a szórakoztató befejezést – de friss, modern energiával is bír. Dr. Sheppard, a házigazdánk társaságában haladunk előre az időben és a térben váratlan módokon – visszaemlékezések, telefonhívások és levelek között ugrálva, és néha még a karakterek gondolataiba is belépve. Ez laza, gyors, szórakoztató, és időnként egy kicsit veszélyes is, remélem!

Hercule Poirot számos különféle feldolgozásban jelent meg filmen és színpadon. Miben tér el az ön által megformált Poirot a korábbi verzióktól?

Nagyon szeretem Poirot-t – szerintem mindannyian így vagyunk vele! Sokféle értelmezését láthattuk már, némelyiket jobban, másokat kevésbé kedveltem. De alapvetően ragaszkodom az irodalmi hűséghez: ha Poirot-t látok a színpadon, azt szeretném érezni, hogy egyenesen a könyvből lépett elő! Ehhez hozzátartozik a jellegzetes bajusz, a megfelelő öltözet, a sajátos járás – és persze az elmaradhatatlan „tojás alakú fej” is. Ám túl a külsőségeken, Poirot igazi varázsát a szellemessége, az igazságérzete és játékos különcsége adja. Érdekes, hogy mindemellett alig mutat meg valamit saját magából. Kicsit mintha élvezné, hogy mások alábecsülik őt: furcsának, pedánsnak tűnik, ám mindez része a stratégiájának. Mivel belga, kívülállóként mozog az angol közegben – ez különleges helyzetbe hozza. Egyesek lenézik emiatt, mások épp a mássága miatt bíznak meg benne. Akárhogy is, mindig kívülálló marad. Néha arrogánsnak tűnhet, de valójában csak játszik – minden gyanúsítottal másként bánik, hogy kicsikarja belőlük az igazságot. És akárcsak ebben a történetben Dr. Sheppard, a nézők is gyakran tanácstalanul figyelik, vajon mit gondol valójában Poirot – ez pedig a karakter egyik legnagyobb élvezeti forrása. Ő maga is egy rejtély. Az Ackroyd-gyilkosságban egy olyan Poirot-val találkozunk, aki azt állítja, nyugdíjba vonul. Kertészkedni akar, maga mögött hagyni a bűntények világát – vagy legalábbis ezt mondja. Ám amikor épp ott van egy gyilkosság színhelyének közelében, elkerülhetetlenül újra beszippantja a titkokkal, hazugságokkal és intrikákkal teli világ. Ebben van valami sorsszerű – mintha a rejtélyek megfejtése lenne a végzete. Szeretem azt is, hogy Christie és Poirot kapcsolata meglehetősen ellentmondásos volt. Mindössze egy eredeti színpadi művet írt neki (Feketekávé – amit különösen kedvelek!), de több más darabból – mint például az Egérfogó, a Hétvégi gyilkosság vagy A vád tanúja – teljesen kihagyta. Néha azt nyilatkozta, hogy nem is kedveli Poirot-t, mégis pontosan tudta, milyen népszerű. Szeretem elképzelni, hogy a végén azért kibékültek – még ha az egyikük valós, a másik pedig csupán a képzelet szülötte volt. 

Ez az előadás most először kerül színpadra a kontinentális Európában. Úgy gondolja, hogy a kontinens közönsége másként fogadhatja, mint az angolszász nézők? Mit jelent önnek, hogy egy saját adaptációja ilyen mérföldkőhöz érkezett?

Óriási öröm számomra, hogy ez a darab most egy másik nyelven kel életre, és új közönség előtt mutatkozhat be. Már önmagában is hatalmas tisztelgés ez Agatha Christie előtt – az ő történeteiben ugyanis van valami egyetemes. Bárhol is vagyunk a világon, mindig megérintenek bennünket ezek a félrevezetésről, igazságról és emberi természetünkről szóló elbeszélések. Nagyon jó érzés hallani, hogy a közönségük kedvezően fogadja az előadást. Úgy sejtem, lehetnek benne olyan elemek, amelyeket egy európai néző talán másként értékel, mint egy brit vagy amerikai. Ez a színház egyik legnagyobb öröme – mindig van hely új nézőpontoknak. Személyes szinten is rendkívül megható számomra ennek az előadásnak a sikere. Amikor annak idején az éjszaka közepén leültem a konyhaasztalhoz, hogy megírjam a darabot, valódi utazás kezdődött. Néha hangosan mondtam ki a szereplők mondatait, elképzeltem, ahogy be- és kisétálnak a színpadra, összevesznek, egymásba szeretnek – és persze titkokra derítenek fényt. A családom meg is kérdezte reggelente: „Mi történt idekint? Mi volt ez a nagy zaj?” – hát, ez volt Az Ackroyd-gyilkosság színpadra vitele. Voltam már rendező az Egyesült Államok különböző pontjain és külföldön is. Minden régiónak megvan a maga sajátos jellege, és a közönség is mindig más. De a színház közös alapot ad – közös élményt – és erre nagy szükség van. Végső soron minden drámaíró álma, hogy a darabja elinduljon a maga útján, és saját életet éljen – rendezők, tervezők, színészek keze nyomán, akik mind hozzáadják a saját művészi látásmódjukat. Hatalmas megtiszteltetés számomra, hogy egy ilyen nagy múltú és hírű színház döntött úgy, hogy színpadra állítja ezt az adaptációt. Egy produkció létrehozása mindig hatalmas vállalkozás, és számomra sosem magától értetődő, hogy egy olyan művet írhattam, amelyet ennyi tehetséges művész hoz közösen létre. Igazán meghat, hogy ez a darab ilyen különleges módon jut el új közönséghez.

Pályafutása során számos Agatha Christie-darabon dolgozott. Mi az, ami ennyire lenyűgözi az ő világában?

Valami mélyen kielégítő van abban, amikor egy bűntény megoldódik. Megnyugtató érzés, hogy legalább néha helyreáll a rend, győz az igazság, és a gonosztevők nem ússzák meg következmények nélkül. Az egyik kedvenc pillanatom Az Ackroyd-gyilkosság színpadi változatában az, amikor a nézők reagálnak a darab végén elhangzó nagy leleplezésre. Az első alkalommal, amikor felolvastuk a darabot a Westport Country Playhouse közönsége előtt, soha nem felejtem el azt a pillanatot – hallható, együttes „felhördülés” volt, amikor kiderültek a titkok. Akkor azt gondoltam: „Vajon ez újra megtörténik majd?” És aztán a világpremier nyitóestéjén, Houstonban – ismét megtörtént! Ugyanaz a hang! Hihetetlen érzés volt – ahogy a közönség egyszerre, egy testként reagált. És ami igazán izgalmas ebben, hogy két órányi gondos építkezés és feszültségteremtés szükséges ahhoz, hogy ez a pillanat így megszülethessen. Akkor is öröm nézni egy ilyen történetet, ha az ember esetleg már sejti a végét – hiszen a rejtély kibomlása, a macska-egér játék, maga a folyamat legalább akkora élvezet. Christie történetei különösen élvezetesek, mert egy kifinomult világban játszódnak: a szereplők elegánsan öltöznek, koktélt kortyolgatnak – miközben a gyilkos ott van közöttük. Mindig is lenyűgözött az a gondolat, hogy még a legcivilizáltabb környezetben is képesek vagyunk borzalmas dolgokra. És a bűntettek mögötti indítékok fontosak – Christie pedig zseniálisan ábrázolta bűnözőit: összetett, néha még szimpatikus alakok is lehetnek. Egy Agatha Christie-történet hihetetlen precizitással van megalkotva – semmit sem lehet készpénznek venni, és semmi sem az, aminek látszik. A nézők azt hihetik, hogy értik, mi zajlik a színpadon – aztán kiderül, hogy egész végig egy másik valóság is jelen volt. Ez az, ami igazán lenyűgöz.

A munkásságát nézve jól látható, hogy különösen vonzódik a klasszikus történetek újraértelmezéséhez és a feszültség fokozásához. Van saját módszere vagy szabálya arra, hogyan építi fel a drámai feszültséget egy színpadi műben?

Valóban! Nagyon szeretek eredeti darabokat írni, de ugyanígy élvezem az adaptációk megalkotását is. Egy adaptáció azonban nem puszta átirat: a regény színpadi átalakítása valódi átváltozást igényel. Az eredeti történet „DNS-ét” veszem alapul, és azt formálom át úgy, hogy a színpadon is működjön. Ez azt jelenti, hogy csak azokat az elemeket tartom meg, amelyek valóban szolgálják a színpadi művet – a többit el kell engedni. Ugyanilyen fontos, hogy a darab elején világossá váljanak a „játékszabályok”, hogy a nézők tudják, milyen világba csöppentek. Az Ackroyd-gyilkosságban például már korán eldöntöttem, hogy mivel Sheppard az elbeszélő, a darab álomszerű jelleget ölthet – az idő és a tér folyamatosan változhat az ő visszaemlékezései szerint. Szeretem azokat a színpadi alkotásokat, amelyek aktivizálják a közönség képzeletét, és bevonják őket a történet kibontásába. Imádok klasszikus művekhez is új formát találni. Egy alkalommal például egy Feydeau-bohózatot dolgoztam át, amit eredetileg nagy szereplőgárdára írtak – én viszont úgy alakítottam, hogy kis létszámú szereplőgárda több szerepet is eljátszhasson. A cselekmény ugyanaz maradt, de a forma teljesen újjászületett. A Sherlock Carol című darabomban pedig Charles Dickens és Arthur Conan Doyle világát ötvöztem egy teljesen új történetté. Nagy öröm új életet lehelni régi mesékbe. Ha pedig a feszültség fokozásáról van szó, van néhány eszköz, amit különösen szeretek. Például azt, amikor két, egymást nem kedvelő karakter egy szobában kénytelen együtt lenni – ez mindig kiváló lehetőség a humorra és a feszültségre is. Ugyanígy izgalmas, ha egy látszólag jelentéktelen tárgyat már korán elhelyezünk a színpadon, ami aztán a történet során új, fenyegető jelentést nyer. Az Ackroyd-gyilkosságban is van egy ilyen kellék – valami, ami elsőre ártalmatlannak tűnik, ám később kifejezetten baljós lesz. A feszültségteremtés tehát nem csak nagy leleplezésekről szól – sokkal inkább egy lassú, tudatos építkezésről, ahol a néző végig érzi: valami a felszín alatt mocorog, valami ki akar törni. Olyan, mint egy gumikötél, amit egyre jobban feszítenek – és a közönség már-már attól tart, hogy el fog pattanni. Ettől olyan izgalmas egy jó rejtély a színpadon. Mindig arra kell sarkallni a nézőt, hogy újra és újra feltegye magának a kérdést: Mi fog történni ezután?

Van valamilyen személyes kapcsolata Magyarországgal? Járt már nálunk? 

Elmondok valami vicceset! Ezen a héten kezdem el a próbákat rendezőként egy csodálatos darabhoz, a Theatre People-hez, amely egy új adaptációja a híres magyar író, Molnár Ferenc egyik darabjának! Ezt a darabot akkor választottam, mielőtt tudtam volna, hogy az önök színháza bemutatja Az Ackroyd-gyilkosságot. Valószínűleg valami vonzás van a világegyetemben, ami most engem Magyarország kreatív energiái felé húz! Bár még sosem jártam Magyarországon, New Yorkban élve rengeteg magyar származású emberrel ismerkedtem meg. Ők sokat meséltek nekem a kultúrájukról, és mély büszkeséget éreznek a magyar örökségük iránt. Ez egy olyan hely, ahová mindig is szerettem volna eljutni, és remélem, hogy egyszer sikerül. Elmondhatom, hogy az Ackroyd rendezője, Lóth Balázs kedvesen tartotta velem a kapcsolatot a produkció alatt Magyarországon. Megosztotta velem a próbafolyamat részleteit, a csodálatos szereplőgárdát és az ő vízióját a darabról, így igazán érezhettem a produkcióhoz való kapcsolódást. Hihetetlen, hogy a digitális világban ennyire könnyen tarthatjuk a kapcsolatot a kontinensek között. Valójában a Balázstól kapott információk lehetővé tették, hogy elképzeljem, ott vagyok – legalábbis lélekben! A produkció fényképei és a színház szépsége csak még jobban elmélyítette a vágyamat, hogy egyszer ellátogassak. Őszintén szólva, többször is megnéztem a légitársaságok weboldalait, és álmodoztam arról, hogy a következő gépre felszállok! Nagyon szeretném, ha Balázzsal és a csapattal leülnénk egy hosszú vacsorára az előadás után, és meghallgatnám mindegyikük történetét! Remélem, egyszer megadatik majd a lehetőség!

Ha lenne lehetősége megnézni az előadást Kecskeméten, a közönség reakciójának mely aspektusaira lenne a leginkább kíváncsi?

Nagyon érdekelne, hogyan hangzik a szöveg egy másik nyelven. Szeretném megtapasztalni, hogyan működik a humor, és hogyan bontakozik ki a történet úgy, hogy a közönséget a fordítás ellenére is magával ragadja. Rendezőként időnként szeretek hátul állni a nézőtéren, és onnan figyelni a közönséget – látni, mikor hajolnak előre, mikor nevetnek, mikor tartják vissza a lélegzetüket. Rendeztem már az Egyesült Államok különböző részein és külföldön is, és mindig lenyűgöz, hogy a különböző régiók közönsége mennyire másként éli meg a színházat. Láttam videókat az önök tapsrendjeiről, és imádom, ahogy a közönség együtt, egy ritmusban tapsol – ez teljesen más hangzás, mint amit New Yorkban megszoktunk, de ugyanannyira felemelő. A különbségek mellett azonban az is érdekel, mi az, ami közös. Manapság a színház talán fontosabb, mint valaha – egy olyan hely, ahol emberek összegyűlnek, hogy közösen éljenek át valamit. Nagyon szívesen ülnék ott önökkel, részese lennék ennek a közösségi energiának, és tanúja lennék annak, hogyan reagálnak a nézők a rejtély kibontakozására. De mindenekelőtt csak azt remélem, hogy jól érzik magukat – és élveznek egy jól elmesélt, izgalmas történetet.

Agatha Christie művei rendkívül népszerűek Magyarországon, és színházi életünk gazdag klasszikus és kortárs előadásokban egyaránt. Nyitott lenne arra, hogy a jövőben újra bemutassák egy darabját nálunk?

Óriási megtiszteltetés és öröm lenne ismét együtt dolgozni az önök színházával! Már az is hatalmas öröm, hogy Az Ackroyd-gyilkosság életre kelhetett Magyarországon. Nagyon szeretném, ha lenne lehetőségem Balázzsal közösen dolgozni egy eredeti darabon a jövőben – vagy talán egy újabb Agatha Christie-adaptáción, ha valaha adódna ilyen lehetőség. Nyilvánvaló, hogy az önök közönsége ugyanúgy élvezi a klasszikus rejtélyeket, mint én! Szóval igen, ha úgy alakul a csillagok állása, és van érdeklődés, azonnal munkához látnék!