A Richárdok köztünk járnak. Hogyan ismerjük fel őket? Nem feltétlenül sánták, púposak és torzak, legfeljebb csak belül, a lelkük mélyén. Egy napon pedig úgy döntenek, hogy „gazemberek lesznek”. Erejük a kegyelmet nem ismerő gátlástalanságban, a bűntudat tökéletes hiányában, és jéghideg racionalitásukban rejlik. Mire felismerjük őket, lehet hogy már késő: övék a hatalom, a fegyver, a lehetőség a pusztításra...

A III. Richárd William Shakespeare talán legvéresebb és legkegyetlenebb darabja. De nem csak kizárólag az. A viszonylag korai, 1593 körül született mű soraiban már ott rejtőzik a Hamlet zseniális intellektusa, a Lear király gyönyörűséges káosza, és a Machbet féktelenül nyers abszurduma.

Ahogy a királydrámák többsége, a III. Richárd is a Rózsák háborújának vérzivataros évtizedeit eleveníti fel. A Yorkok és Lancesterek véres trónviszályának utolsó, apokaliptikus felvonásaként a torzszülött Richárd ámokfutásba kezd a trónért. Sorra gyilkoltatja le ellenségeit, volt szövetségeseit, de még tesvérét, sőt ártatlan gyermekeket is. Van, aki boroshordóba fullad, van, akit tőr sebez halálra, van, akit méreg öl meg, és van, akit a hóhér bárdja választ el a fejétől. A nem könnyedén, hanem felkavaróan szórakoztató darab annyira kíméletlenül tárja fel az emberi lélek legmélyebb bugyrait, hogy kétségünk sem marad: a történelemben csupán a fegyverek változnak...