Sok ugyan a törlesztenivaló, ám az tagadhatatlan, hogy Richard Strauss néhány műve az Operaház törzsrepertoárjához tartozik. Ilyen a Salome, az Elektra, A rózsalovag vagy az Arabella, melyeket annak idején szinte a világpremierrel egy időben vittek színre Budapesten. A rózsalovag példás gyorsasággal érkezett meg az Ybl palotába, 1911. január 26-án mutatták be Drezdában, és néhány hónap múlva, május 21-én már látható volt Budapesten. Egy korabeli napilapíró nem értette a sietség okát, a mű tetszett is meg nem is. A budapesti premieren szerzett hirtelen élményeiről így számolt be: „A rózsalovag zenéje tehát a maga nemében merész és hatásos, de nem remekmű; noha a szecesszióba tévelyedett jeles zeneszerző a dallammal való megalkuvást színlelni. Egészében a darab nagyon tetszett; talán az is hozzájárult, hogy szövege sikamlós.

Egy 17 éves ifjonc a hőse, aki koros kedvesétől eltántorul. Beleszeret egy nálánál fiatalabb leánykába, holott emezt az apja rangkórságból egy durvalelkű, élvhajhász báróhoz akarja adni. A leányarcú kis rózsagavallér szobalány képében légyottot ad a méltatlan vőlegénynek s őt a nagy nyilvánosság előtt leleplezi – míg a nagylelkű hercegnő maga szerzi meg volt kedvese számára a boldog kislány kezét.

A szélső felvonásokban hálószoba szerepel, a középsőben a hatalmaskodó báró viselete arcpirító – ezekben a motívumokban bizony nem ismerhetni rá Hofmannsthalnak máskor oly istennői fenségben ragyogó múzsájára. Hogy Strauss Richard a Halál és megdicsőülés című szimfóniai költemény fennkölt zeneköltője, le tud szállni a föld porába és sarába: azt már a Symphonia domestica csúfondáros hangjaiban is láttuk.”

Érdekes, hogy Hofmannsthal meséje annyira népszerű lett, hogy még filmváltozat is készült belőle, mely Magyarországra is eljutott. Hevesy Iván a Nyugatban (1926) jó szemmel vette észre a szüzsé jellegzetességét: „a Rózsalovag filmváltozata realisztikus drámahatás helyett valami kedves pasztoráljáték-hatást váltott ki, megadva amellett a realisztikus drámák erőteljes és eleven fordulatait is. Hiába láttuk a valóságos Bécs valóságos részleteit, mégis mese lett az egész, ahogyan a szerző, Hugo von Hofmannsthal, akarta: Mese a szerelemről.”

Strauss a Saloméval a modern művészet vezéralakjává vált, sokan vélték úgy, hogy a Rózsalovaggal elárulta az új zene ügyét. Ám „A rózsalovag világszenzációnak bizonyult – ehhez hasonló sikert csak Puccini utolsó operája, a Turandot aratott 1926-ban. A második felvonás után tízszer hívták ki a szereplőket a függöny elé, a harmadik után húszszor, és Európa valamennyi nagy hírügynöksége jelentette, hogy A rózsalovag igazolta: Strauss kezében minden arannyá válik. A kritikai fogadtatás szinte egyöntetűen ellenséges volt. Hofmannsthal „humortalan librettójának” is kijutott az ócsárlásból, hasonlóan Strauss „felületes” zenéjéhez. Csakhogy a közönség más ritmusra masírozott – és masírozott is, ezrével. (Matthew Boyden: Richard Strauss)

A sikerszéria közepette Strauss nagyon meglepődött, hogy a darab Milánóban botrányt keltett. „Pauline ült mellettem a Visconti-házaspárral, s a francia divatról társalgott a hercegnővel. Egy idő után a hercegnő így szólt hozzá: „Azt hiszem, nagyságos asszonyom, hogy ma este ebben a házban csak Ön és az ura nem izgulnak.” Mire Pauline: „Ugyan miért izgulnék? Az opera Németországban egész szép sikert aratott.” Hogy a hercegnőnek mennyire igaza volt, az csak a 2. felvonás után derült ki. Az első felvonás szépen lement, háromszor is visszahívták a színészeket. A második felvonás után azonban a közönség váratlanul zajongani kezdett: pisszegtek, fütyültek, kiabáltak, s eközben a kakasülőről százával röpültek le a cédulák, melyeken az ifjúság (akkoriban „futuristáknak” hívták őket) az ellen tiltakozott, hogy a Salome szerzője ilyen könnyelmű mű megírására „alacsonyodott le”. Miután elcsitult a botrány, felmentem a színpadra, s megkérdeztem, miért háborodtak fel ennyire az emberek? A válasz így hangzott: „Hát a keringő miatt”.