Howard Barker (1946–) az egyik legjelentősebb kortárs drámaíró, már-már kultikus rajongással körülvett szerző, jól mutatja ezt, hogy szülővárosában, Londonban a színházról alkotott sajátos felfogásán alapuló társulat alakult The Wrestling School (Birkózóiskola) néven, amely a nyelv, az előadó és a befogadó közötti kapcsolatrendszer feltárására törekszik. Jelenetek egy kivégzésből című drámáját március 2-án mutatja be a Szigligeti Színház Theodor-Cristian Popescu rendezésében.

Katasztrófaszínház

Barker alkotta meg az úgynevezett katasztrófaszínház fogalmát. Műveiben gyakran jelenik meg az erőszak, szexualitás, a hatalom utáni vágy és az emberi viselkedés problémája. Visszautasítja azt a vélekedést, miszerint a közönség tagjainak egyetlen közös választ kell kapniuk egy-egy előadás után, a színpadon látottak alapján. Barker célja épp ellenkező, az egyetlen lehetséges válasz széttördelése, a néző arra való ösztökélése, hogy egymaga küzdjön meg az előadással. A színház számára nem a közösségi élmény tere: „Az együtténeklés, banális dallamok együtt hümmögése nem jelenti azt, hogy egy közösség vagyunk”. Míg egyes drámaírók arra törekszenek, hogy egy-egy jelenetet leegyszerűsítsenek, addig Barker azon dolgozik, hogy mondanivalója minél komplexebb – akár kétértelmű – legyen. A komédia népszerűsége abból ered, hogy egyesíti a nézőket a „konszenzusos megértésben”, Barker ezzel szemben a tragédia reneszánszában hisz, a színház célja szerinte inkább az, hogy a különbözőségekre rávilágítson, hogy problémákat okozzon, a közönség zavartan, megosztottan távozzon. A tragédiának ez a renesszánsza vezethet oda hogy a szépség és a költészet megjelenjen a színpadon: „A tragédia felszabadítja a nyelvet a középszerűségből és így lesz a költészet beszéd ismét” - vallja.

A birodalom és a művész

A Jelenetek egy kivégzésből című dráma központi alakja Galactia, a velencei festőnő, akit a dózse azzal bíz meg, hogy megörökítse a lepantói csatát (1571 - az Oszmán Birodalom ellen vívott háborúk egyik híres tengeri csatája, amely során a Velencei Köztársaság, az V. Piusz pápa által vezetett Pápai Állam, Spanyolország, a Genovai Köztársaság, a Savoyai Hercegség és a Máltai Lovagrend szövetsége döntő csapást mért az oszmán flottára). Galactia azonban öntörvényű művész, aki a a „fényes diadalt” szörnyű mészárlásnak tekinti és akként is ábrázolja. A képet a megrendelők egy „előre kitervelt, obszcén provokációnak” tartják. Galactiát bebörtönzik és a szeretőjét, Carpetát bízzák meg egy „ellenfestmény” megalkotásával. „Az állam műalkotásokat rendel. Mekkora szabadsága van ebben az esetben a művésznek? Viszonyulhat-e kritikusan a hatalomhoz, amikor azt kérik tőle, hogy dicsőítse, ünnepelje azt? Lehet-e úgy ábrázolni egy jelentős tengeri csatát, amely „megmentette” Európát, mint egy közönséges mészárlást? A megrendelés nem csak a témát határozza meg, egy adott látásmódot is a művészre kényszerít? Csak a tudását, vagy a lelkiismeretét is megvásárolják?” (Theodor Cristian Popescu rendező)