„Egyszer álmomban egy százesztendős vénembert láttam, fehér szakálla volt, két olyan szeme, mint a pazar nefelejcs. És megkérdeztem tőle is: mi végre vagyunk a világon? És ő bölcs létére azt mondta nekem: Hát édes fiam, akár hiszed, akár nem, én nem tudom neked megmondani, hogy mi végre vagyunk a világon. Ha te is úgy gondolod, akkor gyere velem, szívesen látlak, folytassuk együtt az utunkat, hátha valahol egy gyermek el találja kottyintani…\"

A 15 éves Ábel, akit apja erdőpásztornak ad a Hargitára, elindul a rengetegbe, a rengeteg erdőbe… Ezer mesében indul így egy gyermek a nagyvilágba, az életbe egy tarisznyával, amelyet az édesanyja tömött meg ennivalóval. Ábelnek azonban ravasznak kell lennie, hogy meg tudjon állni a viharos erdőben, melybe az élet kézen fogva fölvezette. Meg kell tanulnia, hogy túljárjon az emberek eszén, és még inkább meg kell tanulnia, hogy a tréfa édes ízével vonja be azokat a dolgokat, melyek máskülönben nagyon is keserűek volnának. Mert ott is, a havasok magányában is megjelenik a pénz, a hatalom, a törvény, az egyház, no meg a szerelem…

Mi célra vagyunk a világon? – csendül fel újra és újra a kérdés. Ábel hosszú utat jár be – a siheder fiúból sokat megélt felnőtté válik -, mire a választ megleli. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne:\"