„A legvéresebb Shakespeare-mű paradox módon a legtöbbet játszott is egyben. A hatalmi téboly koroktól függetlenül az európai kultúra állandójának tűnik, és ezt a színház története során elképesztô változatossággal mutatja be, ám minden bizonnyal a legradikálisabb nézőpontból a III. Richárd. A királydráma happy end-je sokkal inkább a magáért való, romjaiból is megújulni bíró hatalom ironikus és megsemmisítő metaforája, azé a hatalomé, amely leginkább a maffiák túléléséhez hasonlítható. Ebben a darabban, a természetesen szintén meggyilkolt gyerekek kivételével, egyetlen szereplő sincs, legyen bár gyilkos vagy áldozat, férfi vagy nő, nemes úr, herceg vagy átlagember, aki ne volna mások vérétől szennyes. Shakespeare korai műve azonban nem pusztán rémdrámaként olvasható. Gloucester hercege, aki III. Richárd néven Anglia trónjára lép és gyakorlatilag korlátlan hatalommal bír, az emberi lét határainak átlépésével a halál legyőzésére tesz kísérletet. A zsarnok mellett mindegyre ott látjuk Richárdot, az embert, aki túl akar lépni mások pusztulásában felismert, önnön halandóságán. A halállal való teljes azonosulás révén vajon legyőzhető-e a halál? – Richárd kérdése ez, aki saját életét teszi egy minden ízében tragikus kísérlet tárgyává a történelemnek nevezett horrormúzeumban.“ Visky András