A Három testőr-ben, ha közelebbről megnézzük; két csapat küzd egymással: a testőrök (kék mezben) és a gárdisták (bíbor mezben). Csak éppen gólok helyett hullák esnek. Ahol pedig mérkőzés folyik, oda játékvezető is kell, és miért ne legyen mindjárt kettő? És persze akkor már az egész játékot nekik kell irányítani: konferálják be a soron következő jeleneteket, és miért ne versben? És ahol a kardok hegyesek, ott a rímek se lehetnek tompák. Bevallom, engem ez vonzott a legjobban. Mert a �magas" költészetben az effajta, élesre köszörült rím lehetőségeit a Nyugat nagy első nemzedéke hosszú időre kimerítette. Az én fejemben meg ott zümmögtek folyton - most végre szabadon ereszthettem őket... Mibe is? Talán maradjunk annál a megjelölésnél, ami a színpadon is olvasható: ebbe a zenés fölfordulásba. Mert hát - egyrészt - a találatot itt nem a zsűri, nem is gép jelzi, hanem egy kereszt a temetőben, nem is szólva az orv gyilkok áldozatairól. Másrészt pedig van itt fölfordulás a szó enyhébbik, átvitt értelmében is: a dolgok nincsenek a megszokott helyükön. A nagy Richelieu bíboros és a szörnyeteg Milady tangót jár; a királyné szerelme és a király féltékenysége operaparódiában nyilatkozik meg, és más hasonló inzultusok történnek. De miért is ne? A Három testőr szerencsére közkincs. Bízvást feltehetjük, hogy minden néző olvasta valamikor. Ez sok minden alól felmenti a színpadra alkalmazót, és sok mindenre fel is bátorítja. Talán ezért is fognak mindig új meg új filmek és színjátékok készülni ebből a könyvből, amíg csak lesz a világon színpad és mozivászon. A Három testőr túl fogja élni valamennyit. A Három testőr elnyűhetetlen. Mint ahogy játszani is, remélhetőleg, mindig szeretni fogjuk.
VÁRADY SZABOLCS