Az még nem megmagyarázható, miért nem büntetik meg Claire Zachanassiant, ezt a végtagjait műanyaggal pótló, hajdani lányságát itt élő vénasszonyt, aki a gyorsvonatot a vészfék segítségével állítja meg Güllennél, ahol egyébként nem lenne megállója. Mert milliárdos nő, Güllen pedig egy lepukkant kisváros, amelyik talán épp tőle várja az áhított fellendüléshez szükséges összegeket, beruházásokat. (Eddig akár egy mai történet is lehetne, s talán az is…)

Az azonban már titok, hogy egy hetedik férj, egy titkár, két gorilla és két herélt mellett miért egy koporsóval száll le a vonatról. Kinek szánja a koporsót? Mert bizonyosan nem magának. Valami bűn lappang a gülleni múltban, akár egy görög tragédiában, s elkövetőjének a jelenben kell elnyernie a büntetését.

Az öreg hölgy látogatásának tehát határozott célja van. Elégtételt venni egykori megaláztatásáért, azért, hogy el kellett innen menekülnie, azért, hogy prostituáltként kellett tengődnie, majd gazdagságát megalapoznia. Mi sem egyértelműbb számára, meg akarja vásárolni megrontója, hajdani szerelme, Il halálát a kisvárostól.

A tét nagy, erkölcs és gazdasági elnyomorodottság ütközik meg egymással a városka lakóiban. Szaporodnak a sárga cipők, nő a kölcsönből költekezők száma – akikhez végül Il családtagjai is csatlakoznak –, fogy a levegő a férfi körül. Hogy dönt a közösség? Feláldozza egyik tagját, vagy visszautasítja a fellendülés szörnyű feltételét?

Dürrenmatt fél évszázaddal ezelőtt felvetett kérdése soha nem aktuálisabb, mint ma: meg tud-e bennünket vásárolni a pénz, szőröstől-bőröstől, erkölcsöstől, vagy… vagy?