Beck Judit, Csákvári József, Egri István, Feleki Kamill, Földes Mihály, Gábor Miklós, Gellért Lajos,Győri Gyula, Háy Gyula, Hont Ferenc, Honthy Hanna, Horvai István, Karinthy Ferenc,Ladányi Ferenc, Latabár Kálmán, Major Tamás, Makláry Zoltán, Peti Sándor, Révai József,Somlay Artúr, Szakáts Miklós, Szendrő Ferenc, Szilágyi Bea, Tamás István, Tóth Györgyné, Várkonyi Zoltán felszólalásaiból az ’50-es évek Színházi Közgyűlésein.

1949-ben a kommunista diktatúra államosítja a színházakat. A magyar színház történetének legnagyobb és legellentmondásosabb fordulata ez. Egyfelől az állami finanszírozás lehetővé teszi, hogy a színházak bizonytalan piaci vállalkozásokból igényes művészszínházakká váljanak, amelyek színvonalának a művészi érték vezérlő szerepe mellett az állandó társulatok és a művészegyéniségek létbiztonsága is fontos feltétele. Másfelől: a kommunista párt által bekebelezett állam diktatúrája azonnal korlátozza is mindezt az előnyt, amennyiben a színházakat a pártpolitika eszközévé teszi és teljesen átpolitizálja a színházi életet. Ez a folyamat világosan kiolvasható azokból a jegyzőkönyvekből, amelyek 1950-től a színházi élet különböző fórumain megtartott értekezletekről készültek. Ezekből a jegyzőkönyvekből a magyar színház történetének legnagyobb drámája, sőt tragédiája bontakozik ki. Olyan dráma, tragédia, amelyben kibogozhatatlanul összefonódik politikai erőszak és korlátolt jó szándék, idealizmus, hazugság, csalás és öncsalás, karrierizmus és jobbítani akarás, elvi elkötelezettség és alantas személyi intrika. A magyar színházművészet akkori legnagyobbjait látjuk vagy szenvedélyesen vállalt szörnyű politikai komisszár-szerepben működni, vagy szégyenteljes önkritikákban megalázkodni, vagy e szörnyű végletek között kétségbeesetten hajladozva életlehetőséget keresni. A jegyzőkönyvek szólamtömegéből a torz személyes hangok mellett a gerincek megtöretésének recsegése hallatszik ki. A színház nem a — magában is elborzasztó — szólamtömeget hivatott megmutatni, hanem azokat az emberi drámákat, tragédiákat és — sajnos — játszmákat, amelyekre a kor nemcsak a művésznek nagy, de embernek kicsiny személyeket kényszerítette rá, hanem a minden szempontból legjobbakat is.