A kortárs tánc gazdag formanyelvén keltitek életre Shakespeare egyik legismertebb vígjátékát. Tudatos tervező vagy, ezúttal milyen szándék vezérelt, miért éppen A makrancos hölgyre esett a választásod?
Szerettem volna egy olyan művet színpadra állítani, amely a kecskeméti nézők számára az újdonság varázsával hat, illetve összhangba hozható a már jól ismert Kecskemét City Balettel. A bemutatónkat egyedivé igyekszem varázsolni, nem csak a darabválasztással, annak vizuális tartalmi, műfaji megnyilvánulása valóban tervezetten történik. Az elmúlt években tudatosan építettünk egy Shakespeare-folyamatot, számos klasszikust feldolgoztunk. A Szentivánéji álomban megmutatkozott, milyen jól működően kapcsolódhat össze a humor és a tánc, és úgy éreztem, ezt az irányt tovább bontogathatjuk. A makrancos hölgy egy erős narratívával rendelkező történet, amelyben a karakterek sorsa a mozdulatok által is érzékletesen kirajzolható. Foglalkoztatott továbbá, hogy Katalin makrancossága vajon egy belső késztetés, vagy egy külső nyomásra adott reakció? Lázadás-e Katalin viselkedése, vagy szükségszerűen kialakuló vértezet? Egyfajta páncél-e, amely megvédi őt a világtól?

A te víziód szerint dacol a világgal, vagy csupán védekezik ellene?
Szerintem Katalin makrancossága egy olyan páncélzat, amelyet kénytelen magára ölteni, hogy elkerülje a további támadásokat. Egy adott közegen belül megbélyegzett személyiség lehetősége. Ez egy érdekes vonalvezetése a mi előadásunknak, de számomra nem a férfi-női egyenjogúság kérdése volt a fő vezérfonal. Sokkal inkább az a mélyebb réteg, hogy vajon egy erős karaktert meg lehet-e törni, el lehet-e venni tőle azt, ami a lényéből fakad. Lehetséges-e „lenyesni a szárnyát” egy embernek? Közelről nézve Kata makacs és konok, negatív szereplő, ám ha távolabbról tekintünk rá, az ő története sokkal összetettebbé válik.

A történet a megszelidítésről, a betörésről és az ellehetetlenítésről mesél, miközben te magad is súlyos, erőteljes szavakkal élsz. Felmerül a kérdés: miként fonódhatnak össze efféle mélységek a komédia könnyedségével? 
Ez egy rendkívül nehéz és izgalmas rendezői, koreográfusi feladat volt. Ugyanakkor hiszek abban, hogy a színház a lélek temploma, ahol a nevetés és a könnyek egymás mellett létezhetnek, sőt, gyakran ugyanabból a mélységből fakadnak. Egy előadás során a hatások nem mindig ott és úgy érkeznek, ahogy azt a rendező előre eltervezi – de éppen ettől lesz a színház élő és megismételhetetlen. A mai világ impulzusai szinte végtelenek, az információ eláraszt minket, mégis hiszem, hogy a színház képes arra, hogy a nézőt mélyebb érzelmi síkokon érintse meg.

Ez az érzelmi intenzitás mindig is meghatározta az alkotói módszeredet. Jól gondolom, hogy tudatosan törekszel erre?
Valóban, én így szeretek alkotni. Amíg van lehetőségem, addig keresem azt a pontot, ahol az előadás a lehető legmélyebben érinti meg a nézőt. Egy produkción belül akár többször is. Egyfajta alkotói rutin, hogy nem elégszem meg a felszínes megoldásokkal, az evidens jelenetekkel – mindig azt kutatom, hol van még lehetőség az elmélyítésre, az érzelmi erő növelésére. 

A nézők és az alkotótársak szerint ez az elhivatottság az, ami minden rendezésedben varázslatot teremt a színpadon. Mit tud még ehhez hozzáadni egy olyan szárnyait bontogató koreográfus, mint Nagy Nikolett?
Az ő jelenléte hatalmas értéket jelent – nem pusztán a mozdulatok szintjén, hanem alkotói energiájával is segíti a munkámat. Egy nyelvet beszélünk, ami nálunk úgy is elhangozhat, hogy egy „mozgásinvenciót” beszélünk. Nagyszerűen képes megalkotni egyes koreográfiai részeket, de szinte minden másban is rendre egyetértünk. A Kecskemét City Balettnél olyan szoros szimbiózisban létezünk, hogy szinte szavak nélkül is értjük egymást. Niki tíz éve van mellettem, vezető táncosként kiemelkedő szerepekben bizonyított, és a művészi érésével együtt személyisége is kiforrott. Magától értetődő köztünk az összhang, épp ezért nyugodt szívvel hagyhatom, hogy megélje saját művészi szabadságát, mert tudom, hogy ez ugyan egy másik út – de ugyanannak a világnak a része.

Milyen érzés kiengedni a kezeid közül az irányítást?
Még tanulom. Mindig is erős kontroll alatt tartottam mindent az életemben, de ideje kinyitnom az ajtót és minél többeket beengedni. A balett életében most különösen azt érzem, hogy kölcsönösen van szükségünk egymásra. Vezetőként igyekszem mindig támogatást nyújtani a táncművészeimnek a legideálisabb kiteljesedés érdekében, mint egy szülő, akinél eljön a pillanat, hogy felnőtt gyermekére büszkén tekint, irányt ad, de engedi azt is, hogy a saját útját járja. 

Ő a tökéletes Makrancos Kata?
Niki volt az első, akit Kataként láttam magam előtt, de kíváncsi voltam Varga Lottira is. Ő egy erőteljes, szilaj személyiség, akiben ott rejlik az a nyers erő, amely Katát is jellemzi. Ugyanakkor az érzékenysége és művészi tudatossága az évek során olyan szintre ért, hogy már nemcsak részese, hanem motorja is lehet egy előadásnak. A Carmen kapcsán már tettünk egy kísérletet erre – azt a kihívást nagy örömmel fogadta és szerette. Most pedig egy új szerepkörben, egy másfajta dinamikában találhatta meg önmagát.

A látvány kiemelten fontos eleme a rendezéseidnek. Ezúttal mi volt a víziód?
Shakespeare korát idéző világot képzeltem el, amelyben ott van a Globe Színház élettelisége és játékossága. Fontos volt számomra, hogy ne egy letűnt korszak rekonstrukciója legyen, hanem egy kortalan miliő, amelyben a rozsdás, kopottas elemek keverednek a modern, minimalista formavilággal. A cél az volt, hogy a tér ne uralkodjon el a játékon, hanem a tánc és az emberi test kifejezőereje maradjon a középpontban. Vati Tamás segítségével kiválóan sikerült megjeleníteni mindezt.

Hasonló volt a cél a jelmezekkel is?
Leginkább a kétpólusosságra, a mai kor sajátosságaira és egy távolabbi időszak viseleti jellemzőinek bemutatására törekedtünk. Nagy időintervallumot kívántam megjeleníteni, átölelni. Arra törekedtünk, hogy megőrizzük az előadás vígjátéki világának könnyedségét, miközben visszahozzuk a Shakespeare-korabeli hangulatot, de mindezt egy másik, modern szemszögből. Így egy teljesen mai, minimalista világot csempésztünk az előadásba. A kettősség ebben rejlik: egy olyan gondolkodásmódot hozunk létre, amely univerzálisan kezeli a témát, miközben elvonatkoztatunk a konkrét kortól és tértől, Bati Nikolett volt társam ebben. 

A mai világban erős női karakterekről beszélni, hasonló témákra reflektálni csupán kellő érzékenységgel lehet, hiszen a közlendő könnyen félreérthetővé válhat. Ha a szándék nem a téma mélyreható elemzése volt, akkor miként sikerült tudatosan más irányba terelni a figyelmet?
A makrancos hölgy 392 évvel ezelőtt debütált, de a téma ma is éppúgy időszerű, akár az összes örökérvényű Shakespeare műnél. A Makrancos hölgy már nem kizárólag párkapcsolati történet, zaklatói és áldozati viszony, szerepkörök mélyebb értelmezésére lehetőséget adó mű.  Ma azonban már nehezebb beszélni minderről – elég csak Kata erőteljes és alázatos monológjára gondolni. A mai társadalom számára ez egy rendkívül szélsőséges és furcsa gondolatfolyam. Szándékom volt, hogy egy sajátos kontextusban, távolról, egy félmosollyal kommentáljuk az egész időszakot, jelezve, hogy bár akkor, később és a jövőben is különféle nehézségekkel kell szembenéznünk, mégis megoldást kell találnunk, hogy létrejöhessen egy olyan harmónia és nyugalom, amely mindenki számára kielégítő.

Nyitott marad-e a kérdés: a néző Katalinban a megtört asszonyt vagy a győzedelmes túlélőt látja meg a történet végén? 
Adok jeleket, de a végső döntés a néző kezében van. Ki-ki a saját tapasztalatai, érzései alapján ítéli meg, hogy Katalin története a behódolás vagy az öntudatos átalakulás meséje.  Az emberek érzéseibe és véleményébe százszázalékig sosem lehet behatolni, de ez így is van jól. A színház varázsa éppen ebben rejlik: ugyanaz a történet más és más igazságokat tárhat fel minden egyes néző számára. A válasz ott rejlik a gesztusokban, a mozdulatokban, de mindenki a maga igazságát viszi haza.