Fekete Gyula ötödik operájának hőse egy magánéleti kétségektől kínzott, ötvenes éveihez érkezett férfiú. Egy zeneszerző, akit történetesen Liszt Ferencnek hívnak. Az Excelsior azonban nem dokumentumjáték és nem is történelmi darab, a hiteles tényeken alapuló történetet a fantázia mozgatja. A librettó szerzője Papp András így fogalmaz: „nem a zenészt látjuk, hanem egy olyan embert, aki válságos pillanatokban döntést hoz – elvileg lehetne bárki, de ami történik, az csak Liszttel történhetett”.

Az egy hosszabb időszakot egyetlen napba sűrítő cselekmény Rómában játszódik. Liszt a magánéleti tragédiák és krízisek hatására egyre inkább befelé fordulóvá válik. A közelgő vég tudatában írja meg végrendeletét. A koncertek és az utazások helyett nyugodt alkotói életre vágyik, a zeneszerzést tekinti elsődleges feladatának. Elképzelésit éppen abban a városban szeretné megvalósítani, ahol esküvőjére készül, noha Rómának akkortájt semmiféle zenei élete nincs. De a várostól többet is remélt: új egzisztenciát, az egyházi zene megreformálását, karvezetői megbízást a Vatikántól.

Carolyne-nal tizennégy éve él együtt, kettejük esküvőjéhez előbb érvényteleníteni kell a hercegné első férjével kötött házasságát, aminek számos bürokratikus, egyházi és családon belüli akadálya van. Carolyne végül Rómába megy, hogy befolyásos egyházi vezetőknél keressen ügyéhez támogatókat. Másfél év múltán, nem kevés anyagi áldozat árán, úgy tűnik, sikerrel járt, engedélyezik az esküvőt. Ezt a házasulandók igyekeztek titokban tartani, ám amikor Liszt végre megérkezik Rómába, Carolyne döbbenten látja az újságban az ő másnapi esküvőjükről szóló híradást. Itt kezdődnek a bonyodalmak, maga a dráma.

Az előállt új helyzet mindenkiből más érzelmeket és reakciókat vált ki. A krízisben a természetfölötti erők működése is megmutatkozik: látjuk a Liszt vesztét akaró sötét démonit és a védelmére kelő szent segítőt, a törékeny és légies Erzsébetet.

Liszt kettős alakban – énekesként és prózai szereplőként jelenik meg. Az éneklő Liszt (tenor) elsősorban a „művész” megszemélyesítője. Morális meggyőződése a hívő emberé: jóság, önzetlenség, segítőkészség. Nagyvonalú, széles látókörű, tájékozott, nyitott személyiség, de indulatos is tud lenni és a hiúságtól sem mentes. Minden kritika érzékenyen érinti, könnyen meg tudják bántani, de nem haragtartó. Nem veszi észre, hogy inasa (Spiridon) milyen nagy károkat okoz neki, és azt sem látja át teljesen, hogy a barátjának gondolt bíboros nem mindenben támogatja. Richard Wagner és Cosima szerelmi viszonya lesújtja és bántja, ám egyiküket sem sikerül jobb belátásra térítenie, ezért lányával és barátjával is megromlik a kapcsolata. A prózaszereplő Liszt a zeneszerző hétköznapi énjét jeleníti meg. Ő egyfajta árnyék, nem csak önmagát figyeli kritikusan, hanem a többi szereplőt is. Kissé rezignált és cinikus.

Carolyne hercegné, Liszt élettársa egzaltált, misztikus lélek, bigottan vallásos és babonás. Melankolikus, depresszív alkat, a kritikus pillanatban összeroppan. Liszt lánya, Cosima akár apja ellenében is hajlandó Wagnert támogatni, akinek géniuszát csodálja. A korkülönbség ellenére is szereti Wagnert, s ezért a kapcsolatért mindenre hajlandó. A családját elhagyni készülő anyaként pedig zaklatott, lelkiismereti válságban van. Maga Wagner gátlástalan, anyagias, csak a saját érdekeit nézi. Liszttel kapcsolatban komplexusa van, valami kisebbrendűségi érzése, s azzal, hogy Liszt lányát akarja megszerezni, áttételesen magát Lisztet akarja birtokolni.