ÁBEL. A napsugaras kedélyű tiszta gyermek, aki csupa derű, csupa játék, csupa mosoly. Aki szépnek találja ezt a világot. Aki fenntartások nélkül adja át magát a létezés örömének. Fürdik a napfényben.

RENGETEG: a felnőtté válás erdeje ez. A magányban a zord hétköznapok elemei felnagyítódnak és meseszerűvé válnak. De mégis többről van itt szó, mint egy modern székely meséről, mert e nagyító lencséje alatt kirajzolódik, hogy milyen különös teremtmény is az ember.  1920-at írunk, a Hargitán vagyunk… Mégis mintha minden pillanatban a jelenben lennénk… Deja vu-érzésünk támad…. Ellentétpárok sora feszül egymásnak. Gyermek és szülők, természet és civilizáció, szegények és gazdagok, becsület és becstelenség, állat és ember, Isten és ember, háború és béke, magány és barátság, élet és halál dolgai. Kezdjük kiismerni ezt a jelenvaló világot. Mert jönnek a Káinok. Sötét.

Győzhet-e a fény a sötétség felett? Hogyan tudunk otthon lenni ebben a világban?