„A leghíresebb középkori drámában, az Akárki című XV. századi moralitásjátékban az Embert váratlanul meglepi a Halál, és hirtelen számot kell vetnie egész életével. Mielőtt Isten bírói széke elé lépne, minden hozzátartozóját és földi javát elveszti, a Szépség, az Erő és az Okosság sem segít rajta, csak vezeklés és a Jótett révén nyeri el a megváltást.

Itt nem a Gazdag Embert látogatja meg a Halál. Ez az Akárki nem az Everyman, nem is a Jedermann moralitásfigurája. Ezt az asszonyt történetesen jól ismerjük. Történetesen a lakásközvetítőben dolgozik, ezen az igencsak kiábrándító munkahelyen, történetesen elvált, van egy tinédzser lánya és legalább-is egy jól fejlett gyomorfekélye. Nem tudjuk meg ugyan a pontos kórismét, mert Emma nem veti alá magát a szükséges vizsgálatoknak, de panaszai alapján egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy menthetetlen beteg, s mielőtt öngyilkosságot követne el, nekilát rendbe tenni maga körül a dolgokat. Lót, fut, robotol, mert restanciái vannak. Csupa jelentéktelenség. Meglátogatja az anyját, a lányát, a barátnőjét, az elvált férjét. Meg akarja javíttatni az eldugult lefolyót, le akarja mosni az ajtófélfát, szeretné tudni, kell-e majd a lakás után örökösödési adót fizetnie a gyereknek. Keresi az emlékeit is, valami bizonyosságot, ami megfogható vagy legalább meg-fogalmazható. Csakhogy minden kiábrándítóan esetleges; a múlt idétlenül befejezetlen, a jelen ostoba valóság. És senki nem tud segíteni. Még azt sem fogják fel az Emmához így vagy úgy közel állók, hogy halni készül. Hogy egyáltalán valami baja van.

Igen, voltaképp ezt fogalmazza meg az Akárki régi vándortémája is — hogy nincs senki, aki a végsõ számadásra, a halálba vezető úton elkísérne bennünket. Amott persze olyan allegorikus alakok veszik körül Akárkit, mint a Jótett, a Bölcsesség, a Szépség és a Tudás. Emitt, Kárpáti Péter darabjában reálisak a figurák, hiszen a jelen már nem kap támogatást a hitvilágtól. Ami Emmával történik, az nem vezeklés, õ nem kerül a Teremtő színe elé, s nem tart a végítélettől. És mégis, ennek a — ha úgy tetszik — kisszerű, mindennapi emberéletnek ugyanaz a tétje, mint az alapmű Akárkijének életében. Más drámai dimenziók, más megjelenítés, más világkép — de a lényeg azonos. Az ember a halál előtt önmagát keresi.

Emma valahogy úgy, mint Beckett Az utolsó tekercsének vénembere, aki magnószalagra rögzített emlékei között kétségbeesetten próbál rálelni arra az egyetlen igaz pillanatra, amiért érdemes volt élni. Amikor Kárpáti hősnője egyszerűen csak rendet akar hagyni a háta mögött, maga se tudja, hogy ezekben a földhözragadt feladatokban a saját létezésének értelmét szeretné megtalálni. Az érzést, hogy szükség volt rá.” (Mészáros Tamás)

„Emma rohamokkal kísért rohanásának stációi egyfajta kronologikus rendben megidézik az életét. Első feladata az istápolt anya további sorsának eligazítása, ő hozzá megy – de az addig beteges, lányára rászoruló anya hirtelen önálló, öntudatos, sőt szerelmi kalandba lépő nőnek bizonyul. Aztán a barátnő következik, aki viszont van annyira fásult, hogy egy eladópult mögül nem képes felmérni a helyzet mélységét. Majd Emma az elvált férjnél (ürügy: «te vagy az egyetlen ügyvéd ismerősöm») igyekszik törvényes mederbe terelni nemsokára árván maradó lánya ügyeit. A férj új felesége és Emma rövid jelenete a darab kisebb csúcspontja. Miközben Emma hány a volt férj fürdőszobájában, a fiatal új feleség csak annyit fog fel az egészből: a lerobbant «előd» valamiféle igényt tart a férjre, ha csak a megértés szintjén is. Itt egy következő dráma körvonalai rajzolódnak ki, s ez nagyon fontos: Kárpáti itt biztosítja, hogy a haláltánc körforgása Emma tragédiája után is folytatódni fog, a misztérium nem az egyes történethez tapad, hanem az egészet átfogja, és bizonyos pontokon finoman, erőltetés nélkül átragyog a hétköznapokon. A rendcsinálásban végül maga a lány, a tizenéves, lázadó, türelmetlen félig-gyerek, félig-felnőtt következik; ő Emma legnagyobb feladata. De róla is váratlanul derül ki, hogy korántsem olyan gyámoltalan, mint azt az anya gondolná, sőt éppen a szüzessége elvesztésén munkálkodik, igen tudatos és precíz akciókkal. A misztérium itt ismét átragyog a cselekményen, a lány partnerként ugyanis a tüdőgondozóból ismert szerelőt találja meg, akiről Emma is, a néző is tudja már, hogy ugyanolyan gyógyíthatatlan betegséget hurcol, mint az anya. De a lánynak csak nővé avatásában van rá szüksége, a figura mélyebb rétegei nem nyílnak meg számára. Bebizonyítja magának, hogy felnőtt nő, itt kezdődik az önálló élete. Itt válik egy következő lehetséges Emmává.

A tablón végigtekintve kiderül, hogy Emma-Akárki különösebben nem hiányzik senkinek. Nincs olyan élő, akinek számára ő nélkülözhetetlen. A mintavétel eredménye tehát visszafelé érvényteleníti Akárki egyediségét, nélkülözhetetlen és pótolhatatlan voltát. Õ mint élő és mindenkitől különböző ember, ezek szerint sosem létezett. Akárkiből Bárki lett…” (Götz Eszter)