A HAZATÉRÉS DÁNIÁBA című darab története – akárcsak Shakespeare Hamletje – a valamikori Dániában, közelebbről meg nem határozott korban játszódik.

A szereplők, a Herceg kivételével, ugyanazt a nevet viselik, mint az eredetiben. Sőt a történet elemei, fordulatai, a cselszövések és gyilkosságok is többé-kevésbé rímelnek az Erzsébet-kori drámáéval – ugyanúgy van „szellem”, színészek, Egérfogó jelenet, megjátszott és valódi őrület, bűnbánó ima és Ophélia-öngyilkosság, ugyanúgy van párbaj és végső Fortinbras.

Akkor mi változott? Miért nem az eredeti tragédiát játssza a Tompa Miklós Társulat? Ennek magyarázata az új mű meglepő, ismeretlen hangsúlyaiban, a Shakespeare-től eltérő, másfajta, huszadik századi kérdésfelvetéseiben keresendő.

A HAZATÉRÉS DÁNIÁBA egy család története. Hazajön egy fiú külföldről, és azzal szembesül, hogy otthon válsághelyzet van. Hogyan éli meg a család egy elkövetett bűnnek a következményeit? Hogyan erjeszt meg maga körül mindent a hazugság? Hogyan mennek sorra tönkre a családon belüli kapcsolatok?

Az emberi viszonyok mellett nagy hangsúlyt kap a hatalom cinizmusáról alkotott mondanivaló is: addig, amíg a hatalmat egy látszat védi, addig nincs ellensége, addig az igazságnak nincs ereje, csak a látszatnak. Bár norvégok és dánok küzdenek ebben a történetben is, rólunk, rendszerváltáskori magunkról van szó, a mi furcsa, összezavarodott viszonyulásunkról bűnhöz, hatalomhoz, megbocsátáshoz.

Kiss Csaba marosvásárhelyi születésű, Magyarországon élő rendező, drámaíró, egyetemi oktató. Előadásaiban a költőiség a realizmussal párosul: az emberi vágyak, szenvedélyek, érzelmek széles skáláját mutatja meg, föltárva a nézők előtt ezek ellentmondásosságát és örökérvényűségét. Munkásságáért Jászai Mari- valamint József Attila-díjat kapott.