Figaro házassága (avagy egy őrült nap)

A Figaro „sztori” a felvilágosodó Európa jellemző kultúrtörténeti fabulája, hatalmi viszonyrendszereket ütköztető vándorhistória. Beaumarchais elhíresült színművei (A sevillai borbély, Egy őrült nap, avagy Figaro házassága) közismertté, a vígjátékok alapján írott operák pedig népszerűvé (Paisiello), világhírűvé (Rossini), egyetemessé (Mozart) emelték történetét. Pedig...

Címszereplőnk esküvője Susanne-nal, a grófnő komornájával váratlan akadályba ütközik. Gazdájuk, a gróf ragaszkodik feudális előjogához az első éjszakát illetően, holott korábban visszavonta azt. Pénzzel, ígéretekkel, zsarolással kívánja érvényre juttatni vágyait, de szándéka a vőlegény tudomására jut. Fondorlatra fondorlat a válasz: Figaro – éles eszű menyasszonya, no meg a csalódott feleség támogatását bírva – csapdát állít. Terveik szerint az apród Cherubino ölti magára Susanne öltözékét, hogy egy szerelmi légyotton tegyék nevetségessé a csábítót.

Öt klasszikus archetípus, akik mellékszereplők és/vagy rendkívüli események sokaságával találják szembe magukat minduntalan. Küzdelmeik az utolsó pillanatig kételyeket támasztanak a végkifejletet illetően, míg végül győz a jó, illetve az individuum, ahogy egy kiváló korabeli vígjátékhoz illik. Az említett jelentőség tehát nem a formai megoldásban keresendő!

Figaro házassága kétségtelenül a szórakoztató cselekményszövés legjobb hagyományait követi, miközben a helyzet- és jellemkomikumok, a groteszk – mai szemmel is szinte az abszurditásig fokozott – elemek, kivétel nélkül a szerző rendszerkritikájának eszközei. Arra pedig akad igény, minden időben.

Figaro Reloaded (avagy egy őrült vagy)

Mai szemmel is… Lorenzo Da Ponte bravúrosan felhőtlen librettója – figyelmezve II. József cenzúrájának kitételeire – alaphangon nélkülöz minden társadalmi célú üzenetet, mondhatni a legvidámabb barokk (sic!). Zene hiányában afféle dokumentarista szappanopera-besorolással illetnénk napjainkban, bár ezen minőségében még inkább feltűnőek jelen idejű áthallásai.

Nem újdonság, mintakövető fajta a miénk, szocializációnk alapja az alkalmazkodás; igazodunk a csoport érdekeihez, így érték- és mértékrendjéhez egyaránt. Ami valódi nóvum, az a populáció fogalmának mint entitásnak az átminősülése, ún. egyéni közösségek halmazára bontva a létezést!

Me, Myself and I – szól az üzenet. Infokommunikációs eszközök sokasága áll rendelkezésre az önkifejezéshez. A minőséget összevetve a mennyiséggel nagyságrendjében a szemét kap nyilvánosságot az olykor valóban briliáns momentumok nehezen felfedezhető kivételeivel szemben. Persze, aki keres, talál, de az sem kérdés, hogy az érvényesüléshez vezető legrövidebb út a gátlástalanság. Midőn intézményesített háttér áll a rendelkezésre, könnyen kopik el a morál, egykor valósnak vélt fék és ellensúly masinériája...

Egekbe szökött a fogyasztói ingerküszöb, a televíziós médiumból áradó hülyeség minden képzelet felülmúl; immáron filléres senkik, izomagyú bunkók mutatják a követendő modellt, s lett a trendi, a szexi, a maxi maga a generál méret.

És így lett a Figaro Reloaded Almaviva grófja a tehetséget nyereségre felváltó többségi tulajdonos, felesége, Rosina, egy kiszolgáltatottságot alkohollal kompenzáló áldozat, Cherubino sémáktól a sablonokig szédelgő kamasz vagy Susanne a lelket, érdeket egyaránt bejáró Nő... A Férfi pedig Figaro. Úgy, ahogy van. Inasok, szolgák, csicskák és csatlósok egyenes ági leszármazottja, népmesék kortárs hőse, ki ezúttal személyi asszisztensként teljesíti be elvárásainkat az igazságot illetően. Mert ugyan elbukunk mindahány, mégis szüntelen a törekvés – őrület, de van bennünk rendszer!

Mozart szerint biztosan.

Figaro Mozart-hatása (avagy egy őrült agy)

Zseniális, kivételes, megismételhetetlen, korszakalkotó, és nem utolsó sorban – ekképp magyarázandó a dekódolás hiátusát – őrült!!! Sorolhatjuk napestig Mozart eposzi jelzőit, hiába. A komplexitás leírhatatlan. Nem múlik próbanap új és újabb felfedezések nélkül a harmóniák, hangszerelések, ritmusképletek univerzumában, s ritka a pillanat, hogy nem küszködik valamelyikünk könnyeivel a nézőtér sötétjében. Legyen tudományos munkatárs, legyen műkedvelő, megbabonázva hallgatja a… mit is? Van, amire nincs szó.

Wolfgang Amadeus talán legnagyobb ajándéka a teljesség élményének közkinccsé tétele, ha úgy tetszik, a nemtől, kortól, etnikai, vallási vagy társadalmi hovatartozástól független kollektív katarzis: „úgy tetszik!”.

Mi több, lassan száz éve, hogy a pszichológiatudomány is foglalkozik a Mozart-hatásként azonosított impulzussal.

Nos, hatásfok tekintetében a Figaro szétfeszíti lelkünk műszerskálájának ismert kereteit, annyi szent! Hogyan? Hála a könyvtárnyi részletező elemzésnek, tudni véljük a veleszületett rendezőelvet, de azért mégis!

Kora politikai, morális kérdéseire reflektál, napjainkban is érvényes, időtlen hangon?! Irodalmi alaposságával analizálja szereplőit, addig ismeretlen mélységeket mutatva fel a személyiségrajzokban?! Szerelmi drámát helyez vígjátéki környezetbe, hogy tudatalattinkat a létezés drámájának megélésére stimulálja!?

És mindezt kot-ta-fe-jek-kel!?

„… a sorsprobléma harmonikus felfogása azon a meggyőződésen alapul, hogy lehetséges harmonikus, nem tragikus emberi kiteljesedés. (…) Ennek a világnézetnek a maga egyetemes drámaiságában való következetes és zenedrámailag mindig közvetlen kifejtése az opera példátlan művészi tökéletességének záloga. A Figaro házassága legmélyebb történelmi értelme pedig e harmonikus zenedrámai teljesség megismételhetetlen egyszerisége.”

Fodor Géza: A Mozart-opera világképe

Ha mindehhez hozzátesszük az anekdotai hátteret, miszerint Mozart azzal a kéréssel fordult Da Ponté-hoz, hogy írjon neki egy bármilyen librettót, mert most megírja Az Operát – nem egyet a sok közül, hanem a műfaj igazi remekművét – hát egy pillanatra érdemes a csendért kiáltani...

Majd elmerülni a muzsikában, egy életre. Minden benne van, mit arról tudni érdemes!