„Mi voltál, álom-Alice, a nevelőapád szemében? Milyen képet ad rólad?

Szerető, első, szerető és szelíd; szerető, mint egy kutya (bocsáss meg, prózai hasonlat, de nem ismerek földi szeretetet, ami olyan tiszta és tökéletes), és gyengéd, mint az őz: aztán udvarias − udvarias mindenkivel, magas vagy alacsony, nagy vagy groteszk, Király vagy Hernyó.

Bizalommal képes elfogadni a legvadabb lehetetlenséget, teljes bizalommal, amit csak az álmodozók tudnak − és végül vadul kíváncsi, és mohón élvezi az életet, ami csak a gyerekkor boldog óráiban jön, amikor minden új és igazságos, és amikor a Bűn és a Bánat csak nevek − üres szavak.”