Csehov figyelmeztette a feleségét, a színésznő Olga Knyippert, aki az ősbemutatóra készülve Ranyevszkaját próbálta: „Nagyon vigyázz! Egyetlen felvonásban se vágj szomorú képet! Mérges lehetsz, de szomorú nem! Azok az emberek, akikben már régóta fészkel a bánat, s hozzászoktak, csak fütyörésznek, és gyakran elméláznak.” A családfő Gajev kulcsfiguráját Blaskó Péter alakítja, szinte a szerző elemzését megtestesítve: bölcs derűvel. Nagyjából negyven éve Michel Piccolival láttam a mű egy híresen szép előadását, ő volt benne Gajev, Ranyevszkaja bátyja.

Főszereplőként táncolta végig az előadást. Mit táncolta: lebegett az épp eltékozolt föld, a meggyeskert fölött. A könnyed elegancia, a könnyelmű jelenidő győzött a gravitáció, a régi világba történő reménytelen kapaszkodás fölött. Most Blaskó Péter filozofikus lebegést épít fel, nincs semmi kötődése a fizikai világhoz. Talán csak a biliárdozás a kivétel. Ennek a játéknak a kozmikus gravitációt, a bolygók mozgását felidéző szimbóluma is csak a golyók koccanásával van a színpadon. Az előadás végén Gajev kényszerűen bankba megy dolgozni. A történet szerint mondja „Pénzember leszek” és Blaskó találmánya szerint: kezeivel a dákó mozgását, a lökést mímel. Hozzáfűzi: „a sárgával a közepébe” és önironikusan nevet hozzá. Csehov biztosan örülne.

Ellentétes alkatú kulcsfigura Lopahin, a kereskedő, akit Kristán Attila alakít. A vidámság az ő figurájának is sajátja, de nála ez együgyűség és egyszerre stratégia is. Hiszen így tud szembeszállni azzal, hogy Csehovnál mindenki vesztes lesz.

Blaskó Péter játszotta már fiatalon is Gajevet – 1986-ban Miskolcon, Csiszár Imre rendezésében. Egy interjújában meséli: közben „beleérett” Gajev szerepébe. Valóban érezni, hogy empátiával építi a Purcärete által elgondolt figurát. (az 1924-es magyarországi bemutatón Gajev Hegedűs Gyula, Lopahin Kabos Gyula voltak)

A rendező által vizionált előadás valódi főszereplője a Ranyevszkaja földbirtokosnőt alakító Udvaros Dorottya. Az ő tragikus alakjába – sok és súlyos vesztesség érte ­–, drámai sorsába építi be Purcärete az előttük álló álomvilágot, amelyet Csehov a múlt századelőn megsejtett. Mert csak látszólag szól a darab az elveszett múltról, valójában az idő örök eltűnése a fő téma. Ezzel úgy száll szembe Udvaros figurája, hogy időtlenül próbál szeretni. Simogatja a bátyja kabáthajtókáját, amikor végleg elhagyják a szülői házat. Máskor gondoskodva begombolja Gajev ruháját. Ezekben a mikrogesztusokban talán elveszített gyermekét és a meghalt férjet is megsimogatja.

Nevetve „kötéltáncosként” egyensúlyoz egy pohárral, amikor az árverést „ünneplő” átmulatott éjszaka után megtudja, hogy valóban, visszavonhatatlanul elárverezték ifjúsága, családja jelképes színterét a meggyeskertet. Egyensúlyoz egy képzelt vonalon, a valóság és az álom határán. A díszlet- és jelmeztervező Dragoş Buhagiar is megépít egy vonalat a színpadon: keresztbe középen egy áttetsző „felező-függöny” feszül. Színeket ködösen festő vetített képet hordoz a fólia, gomolygó szférikus látomás az előadás háttere. A fénytervező Helmut Stürmer.  A megfoghatatlan idő. Néha megszólal mögüle egy titokzatos, pokoli hang, annyira félelmetes, hogy a család földre veti magát. Egyetlen ajtó nyílik ezen a horizonton – nem a meggyeskertre – inkább a túlvilágra, egyszer direkt a folyópartra, oda, ahol Ranyevszkaja kisgyermeke odaveszett, vízbefúlt.

A rózsaszín, kékesszürke, tejfehér horizonton az előadás végén félelmetes erdőtűz lángjai jelennek meg a pazarul megkomponált jelmezek háttereként.

A premier előtt a foyerben nyílt meg Purcärete fotókiállítása, amely a Bukaresti Nemzeti Színházban rendezett tárlatából válogatott anyag. A Franciaországban élő rendező fotóin a fent leírt homályos, párás, sejtelmes képi víziót a mediterrán kisvárosokban és az európai nagyvárosokban is megtalálja, meglátja, táj-és zsánerképekbe komponálja. Drámai erejű fotók, nem teljesen függetlenek a színházcsináló színpadi víziójától.

Ez a felezőre vetített elvont álomvilág nagyon is konkrét figurák élettere az előadásban. A buffó Szimeoonov-Piscsik bumfordi bölcsességeit Szarvas József, a fiúsított, katonás – de igen érzékeny – Sarlotta nevelőnőt Szűcs Nelli játsszák átütő erővel, emlékezetesen. Szokták is mondani, Csehovnál nincsenek mellékszereplők. Így válik több epizód „nagyjelenetté”. Jó szerep jut az Ányát alakító Szász Júliának, a Várját megformáló Ács Eszternek vagy a Trofinov diákot játszó Bordás Rolandnak is. Operafinálészerű a zárójelenet – zeneszerző Vasile Şirli. Az eredetileg és azóta mindig a biliárdgolyók koccanásának melléktémája a meggyfákat kivágó fejszék hangjává, főtémává növelve visszhangozta: itt a végzet. De most már fülsiketítő láncfűrészek „muzsikálnak”. Jól jelképezve az elmúlt 116 év drasztikus, őrjítő változásait.

Georges Banu, a rendező munkásságát nyomon követő kritikus írja: „a Meggyeskert nemcsak egyik világból a másik világba történő elkerülhetetlen átkelésről szól, hanem a passzív ellenállásként jelentkező alkalmazkodásra való képtelenségről, szinte hallgatólagos, visszafojthatatlan elutasításáról annak, hogy gúny tárgyává tegye az értékeket, amelyekre a vesztesek az identitásukat alapozzák…”.

Elvetni vagy beállni. A mű és a rendező úgy „írja le” az új világot: az olyan, ahová Firsz, a 87 éves hű (a család világához és a házhoz hű) öreg szolga már nem akar sehová átköltözni. Morális tartássá szublimálja az „új” tagadását. Firszet Trill Zsolt zseniális játéka emeli a csehovi víziót Teiresziászhoz hasonló látnoki figurává. Apró eszközei, epizódokra tördelt jelenése, a minden egész törését idéző mozgása az előadás végére beég a néző érzékeibe.