Az antik tragédiák elmaradhatatlan prológusában Dionüszosz isten bejelenti Théba népének: azért jött, hogy ítéletet hajtson végre az uralkodó családon – Kadmosz király ugyanis betiltotta kultuszát. A népet, a megvadult asszonyok Kórusát ebben a ma rendhagyónak számító, egészen nagyformátumú, egyszerre archaikus és kortárs előadásban fiatal csapat, a Szent István Egyetem kaposvári Rippl-Rónai Művészeti Karának színészhallgatói formálják meg. Theodórosz Terzopulosz 1986-tól fejlesztett ki egy tréninget, a „rítus begyakorlását”, amit a rítus színpadi megjelenítéséhez szükségesnek tart.  Ez a rítus nála maga a színház. A tréning mindig kísérlet, és újra és újra sikeres kísérlet számára és színészei számára. Igaz, ehhez  hosszabb a próbafolyamat, nem hat hétig tart. A rítus átéléséhez igényelt légzéstől indulnak ki. A rekeszizom kontrollált munkája nem csak a test próbája, de a végére a finom energiamezők, az érzékek, az ösztönök kifejezésének beindítója is.

Terzopulosz Berlinben, Heiner Müller korszakos színházcsinálóval indult a 70-es években. Vele hozta létre 1994-ben a Nemzetközi Színházi Olimpiát, amit a tervek szerint jövőre Magyarország rendez meg. Terzopulosz mostani rendezése jó előjel. A színpadot és a minimalista, ha kell: méltóságteljes ruhákat is ő tervezte. Lényegében „üres teret” épített. Színpadának háttere világosszürke „felező”, amely előtt orvosi gépezetre és háborús sérüléseket ápoló kórházra emlékeztető rideg masinéria lóg. Egy vér-palackokból és ezeket összekötő nylon-csövekből szőtt baljós mátrix. A világ egykori és mai bajait, háborúit jól idéző kulissza. Alatta fekete betegágyon/ravatalon Kadmosz király fekszik/trónol, önelégült/halálos mosollyal/vigyorral, felfoghatatlan időn kívüliségből tekint le népére és ránk, nézőkre. 

A mű vissza-visszatérő kábulatban megszólaltatott szövegét bravúrosan összhangzó zihálás, néha egyénített fohászok szakítják meg/szaggatják fel. Közben precíz gimnasztika formájában lezajlik a nézők által ismert cselekmény. A csúcsjelenetben a Dionüszoszt megformáló Bordás Roland és a Pentheuszt – Kadmosz és Agaué fiát – alakító Hercegh Péter különös, vetkőző/átalakulás haláltáncukat járják. Férfi és nő kultúrtörténetét „mondják el”, de lényegében a csupán harci/erotikus mozgással élő tánccal. Háromezer évet, hat percbe sűrítve. A katonaruhájától, hadi rekvizitjeitől megszabadított áldozat piros cipős, necc-harisnyás férfi extatikus átalakulása rendkívüli színházi szcéna – egyben (szociál)pszichológiai kórisme. Nem kívülálló olvasat, ma igen aktuális őrület.

Mert mindannyiunk hordoz valamennyit a másik nemből is. A férfiak női benső lényét animának, a nők férfi mögöttesét animusnak írja le a tudomány. A férfiakban rejtőző női jelek, pl.: a bizonytalanság, a változékonyság, a sűrűn cserélt hangulat, a spiritualitás igénye, a prófétai sejtés képessége vagy a természethez kötődő jó viszony körülírása az anima. A nőkben búvó kérlelhetetlenség, önfejű akarat, megközelíthetetlen zártság, a nő tudattalan énjét kifejező férfiasság, stb. megközelítése az animus. Kettősük a mélylélek elemeit és ember-magunkból kivetkőzött világunk haláltáncát egyszerre közvetíti.   

Izmok feszülnek, tekintetek harcolnak életre/halálra. Animus és Anima személlyé változnak. Az archetípusok színpadán a két alak mögött a frontális pozícióban a földön fekszik a Kórus. Kitámasztott kézzel, meztelen felsőtesttel „ugrásra készen” feszülnek, zihálnak. Elemi erejű energiák világformáló háborújának motivációit látjuk. Euripidész rituális pszichológiája szerint az ó-görög tragédia eredeti mondatait ismételgeti a Kórus: „Ite vakhe, ite vakhe” – „Gyerünk Bakkhánsnők”. „Tisz odho, tisz?” – „Melyik út, melyik út?” „Ithe thoe liszasz kinesz dhiambox” – „Előre nők, veszett kutyák, átok!”  A honlapon előre megkaphattuk a szótárt, de nem a jelentés, jóval inkább a rítus szavaktól független megjelenése hat. Egy nálunk ismeretlen színházi nyelven kommunikál maga az előadás is: a néző 1,5 óra alatt mégsem moccant, figyelt, hatás alá került, átélte a rítust.

Az előszínpad duettje mögött a színpad kissé megemelt, ez a Kórus más tudatállapotának jelzése is. Alattuk a padló fekete tükörfelület, abban tükröződik a „nők” támadni kész, fenyegető teste, az összkép állati erőket formáz: valóság és reflexiója félelmetes vízió. Végül ebbe a hús-talajba vonszolja be fekete műanyagzsákokban Agaué halott, széttépet fiának maradványait. A kulcsjelenetet hiteles extázisban játszó Szűcs Nellit az előadás tetőpontjaként csodálhattuk. Játékát drámaian kontrapontozza az érkező Kadmosz király nyugalma. Az isteni elrendelést újra harcként közvetítő idős páros férfifiguráját Schnell Ádám nem kevésbé mesterien alakítja.

Szarvas József, mint Teireisziász méltósággal hozza a végkifejlet előhírnökét, akit akár a mai Európa tehetetlenségeként is értelmezhettünk. Minden néző tudja, hogy mi lesz, mégis – joggal – szorongunk. Említenem illik itt a zeneszerző Panayiotisz Velionitiszt. Felsejlő evergreen dallam és mentőautó szirénája szerves hang-háttérként kavarog.  

 A tapsrendhez kapcsolódóan a premieren a tragédia feloldását a szereplők Szűcs Nelli által betanított mai kórusa oldotta fel. Ez a színházi este ünnep volt.