Rendkívüli szarkazmussal és egyszerre építészre jellemző tenni akarással volt tele a nemrég elment Molnár Éva vezette Fészek Klubban 1977-ben rendezett közös első kiállításunk általa jegyzett része is. Öt terv című terv-együttese egyik elemére, egy feje tetejére állított vidéki kockaházára gondolok: azt vizuális kritikai építészetként elemezte, tragikomikus felhanggal. Vagy annak az évnek az OISTAT amsterdami nemzetközi színházépítészeti pályázatára küldött „kifordított” nézőterű, Szent István körútra néző fantasztikus tervére is az abszurd spektákulum kritikájaként emlékezem. Az 1981-es Óbuda Galéria-beli Építészeti tendenciák kiállításon Gerle János kurátortársammal már a hálózat-építő Rajk László elszántságával találkozhattunk.

Az 1982-es Keszthely városközpont rehabilitációja (Rajk Lászlóval, Nagy Bálinttal, Ekler Dezsővel, Gyarmathy Katalinnal, Pikler Katalinnal - és még velem együtt 75 építésszel közös) pályázata ma már építészet- és politikatörténeti fejezet. Erre a harcos időszakra emlékezett az 1994-es, Ernst Múzeumban rendezett '80-as évek kiállítás többek között az általa  látvány-tervezett Gothár-filmet, a Megáll az időt (1981) a korszak emblematikus alkotásaként idézte. Zárójelenete sokunk retinájába beleégett, szürke utcaképével, háttérben a focilabdás totó-neonreklámmal. Ennek felnagyított kockájával a tavalyi műcsarnoki Egy/Kor kiállítás fogadóképeként Bán András kurátorral össze tudtuk foglalni a legendává lett idők alig „tűrt” művészetét. Amelynek – akarva-akaratlanul: kényszerű inkognitóban – Rajk, már mint filmes alkotó, az egyik  meghatározó szereplője lett. Emlékszem, milyen őszinte csodálattal bámulták a kollégák a Sándor Pál rendezte Miss Arizona (1987) legendás mulatóját a díszlet-avatáson a Filmgyárban, ahová Laci elhívott minket, pálya-elhagyó látványtervező építészbarátait. El voltunk bűvölve.

1982-ben a „nagy testvér” példát statuálva a győri Hrabal-előadás, a Bambini di Praga tervezőcsapatára és rendezőjére mért eltiltó büntetést. Rajk László, Bachman Gábor, Erdély Miklós, Haraszty István, Pauer Gyula, Nagy Bálint, El Kazovszkij és jómagam együtt osztozhattunk a „dicsőségben”. A látványt Szikora János rendező a kilencvenes években a Dorottya Galériában rendezett kiállításán valóban a dicsőségtáblára emelte. Más közös kiállítás-emlékek is előjönnek: a 2B Galéria 2004-es Waldsee 1944 című, azóta a fél világot bejárt emlékező akciója (kurátor: Böröcz László) és több olyan színházi kiállítás, ahol Rajk László, Bachmann Gábor, Csengery Zsolt és én is egy olyan építész generáció színházi képviselőiként vehettünk részt, akik a festett kulisszák helyett építészeti térekbe/tömegekbe helyeztük a játékot. Volt nem kis ellenállás ezzel szemben. Több színházi előadás általa tervezett látványára élénken emlékszem: például Pécsett a Smürzre, a Perre, az Óriáscsecsemőre, az Ódryn az Éhezőművészre. De a Najmányi László vezette – már említett – Kovács István Stúdió Halász Péter lakásszínházával összefonódott díszleteinek is legtöbbször Rajk volt az alkotója. Legismertebb, legjelentősebb művészi tevékenységét idézve szeretném zárni a művész harcostársa való emlékezést: Rajk László világhírű filmlátványtervező lett. Filmjeinek felsorolása, méltatása külön tanulmányt igényelne.

Tragikomikus emlékezésem záróképe is: Laci jókedvűen, sejtelmes mosollyal hívott oda még nyáron a műcsarnoki Építészeti Szalon kiállításán a Lázár Antal és Magyar Péter tervezte Tüskecsarnok fotójához. Lázár az IPARTERV-ben az építész Rajk irodavezetője volt. Laci észrevette, hogy a fénykép leeshetett, és valaki a fordítva rakta azt vissza. Rajk László feje tetejére állt világunkra műveivel reflektáló, nagy formátumú alkotó volt.