Beszélgetésünkkor épp az „Egy csepp méz” fura, érzékeny, vad és kiszámíthatatlan főhősnőjének szerepét próbálja, aki a darab során hordja ki gyermekét. Mikor rákérdezek, vajon ő mikor szeretne babát, azt mondja, hogy még nem elég érett hozzá, de talán egy pár év múlva… Kicsit távolba vész a tekintete… Szóval nemsokára, böki ki végül. Az energikus, nevetős zöld szemű, recésen mély hangú színésznő sok mindent megtapasztalt az elmúlt pár év alatt, amit a szakmában töltött. Mázlistának tartja magát… Sokan pedig őt, azért, mert jó családba született…

- Amikor először felvételiztem a főiskolára, tizennyolc évesen, elhatároztam, hogy megváltoztatom a nevemet. Hécei Lindaként akartam jelentkezni. Apukám persze halálosan megsértődött. Pedig én csak fel akartam venni az anyukám leánykori nevét arra az időre, amíg felvételizek. Akkor még nagyon naiv voltam… Apa egyáltalán nem akarta, hogy színész legyek. Nem is látott az alatt az idő alatt, amíg én felvételizgettem, nem is engedtem, hogy meghallgasson tőlem bármit – így azt sem tudta, hogy el tudok-e mondani egy verset. Később aztán, a Szkénében futó Phaera-ban nézett meg először. A Színművészetin az első próbálkozásnál csak a harmadik rostáig, az utolsó körig jutottam. A következő évben szintén az utolsó 30 ember között voltam, és megint elküldtek. Harmadszor is megpróbáltam. Hiába.
- Ekkor az édesapád, melléd állt, és adott egy lehetőséget.
- Igen. Mondta, hogy Szolnokon lenne egy a pici szerep a Bodnárné című darabban, aminek a főszerepét Törőcsik Mari játssza – és lehet, hogy egy próbafolyamat egy ilyen csodálatos és nagy színésznő mellett ér annyit, mint négy év a főiskolán. Azt hiszem, igaza volt. Hosszas mérlegelések után, többek között ezért döntöttem el, hogy megyek, hiszen Törőcsik Marival játszhattam együtt. Bizonyos értelemben szerencsés dolog volt, mert nem volt fiatal színésznő a társulatban. Tehát nem fúrtam ki senkit, hanem épp szükség volt egy ilyen korú lányra. Szóval, amikor remegve, félve megérkeztem, láttam, hogy ki van írva a szereposztásnál: Hécei Linda. Meglepődtem, mert ezt apa egyáltalán nem beszélte meg velem. Úgy gondolta, hogy mivel az elmúlt évek sérelmei – szerinte – azért értek, mert én Verebes Linda vagyok, és én annak idején miatta nem vettem fel az anyukám nevét, akkor ő most ezt helyrehozza. De ekkor már én nem akartam. Azt éreztem, hogy teljesen felesleges egy társulatban, ahol együtt dolgozunk… hiszen nem fogjuk eljátszani, hogy nem ismerjük egymást. Én nem a nézők előtt akartam ezt eltitkolni – akik egyébként mindig nagyon jóindulatúak voltak –, hanem a felvételiztetők előtt szerettem volna tiszta lappal indulni. Egy lány akartam lenni a sok közül. Persze így is az voltam, de mégsem.
- Csupán a neved miatt másképp néztek rád.
- Ezt sokszor végiggondoltam, aztán arra jutottam, hogy ha nekem egy barátom, vagy netán ellenségem gyerekének sorsa felől kellene döntenem, én is másképp állnék hozzá, mint egy ismeretlenhez. Egy ideig ez nagyon zavart, de aztán rájöttem, hogy normális. Ha valaki nem szereti apát, akkor az valószínű rám is úgy néz majd, hogy nem szeret. Normális emberi magatartás. Más kérdés, hogy ezt ki hogy kezeli.
- Tehát elvállaltad ezt a kis szerepet Szolnokon. Aztán végül ott ragadtál.
- A Bodnárné után, amit nagyon szerettem, jött a mázli-sorozat. Mivel nem volt igazán társulata a színháznak, és abban az évadban majd’ minden darabba kellett egy kisebb szerepre egy korombeli színésznő… mindig megkérdezték, hogy elvállalnám-e ezt vagy azt. Hát, persze… mi mást is mondhattam volna. Így például játszhattam egy fogyatékos lány szerepét „Álomszonáta” című darabban, Tímár Éva oldalán, ami ismét ajándék volt a sorstól. Habár nem voltam tag, egymás után jöttek a feladatok. Egy év alatt megismertek, és látták, hogy nagyjából mit tudok, és mivel szükség volt egy fiatal színésznőre, az igazgató felajánlotta, hogy leszerződtet a következő évadra.
- Nem volt benned bizonytalanság?
- Dehogynem. Még most is van. Hiszen ki kell mondani – szégyen, nem szégyen –, apa volt az, aki elhívott Szolnokra, ő adta meg az első lökést, az első lehetőséget.
- Nagyon sokan vannak, akiknek a szüleik segítenek az életben, és beviszik a családi vállalkozásba, vagy állást szereznek nekik a saját cégüknél… ez mindenhol előfordul. Csak veled mindez a reflektorfényben történt.
- Egyébként Szolnok volt az egyetlen hely, ahol ezért nem értek támadások. Az Új Színház Stúdiójában két évig tanultam, és ott többször megkaptam, hogy csak a nevem miatt vettek fel. Statisztáltam a Radnóti Színházban, ami miatt szintén összesúgtak a hátam mögött. Szóval azokon a helyeken, ahol több ember közül kiválasztottak – valószínűleg, mert alkalmasnak tartottak –, ott felhánytorgatták, hogy Verebes lány vagyok. Szolnokon, ahol joggal tehették volna, hiszen apám révén kerültem oda, nagy szeretettel fogadtak.
- De bizonyítottál akkor is, amikor az édesapád már „elengedte a kezed”.
- Mind a mai napig sokszor bizonytalan vagyok. A főiskolai felvételik segítettek is, annyiból, hogy mindig az utolsó rostáig jutottam. Ha rögtön az elsőn rúgnak ki háromszor, akkor biztos azt gondoltam volna, hogy nekem itt semmi keresnivalóm. Vagy ha nem kapok már előtte kisebb feladatokat a színpadon. De az utolsók, a legjobbak között lenni… ott már felmerül az emberben, hogy: valami van bennem. Amiről még nem tudom, hogy mi, csak azt, hogy nagyon szeretném csinálni. Igazából ez adott erőt. Meg az, hogy miután kirúgtak, felajánlottak – nekem, és még két sorstársamnak – egy ösztöndíjat Marosvásárhelyre, az ottani egyetemre. Szóval mégis alkalmasnak tartottak… valamennyire.
- Aztán Szolnokról Pestre kerültél, „Az utolsó tangó Párizsban” főszereplőjeként.
- Egy évadot eltöltöttem Szolnokon, sok kis feladatot kaptam. Évad végén hallottam fél füllel, hogy a színház igazgatója, Szikora János, Budapesten a Kamaraszínházban rendezi majd „Az utolsó tangó”-t. Ezt már rég el is felejtettem, amikor egyszer csak kaptam egy telefont Jánostól, hogy találkozzak vele. Odaadta a szövegkönyvet, és megkérdezte, hogy elvállalnám-e a főszerepet. Mint később kiderült, egy modell lányt szerettek volna felkérni erre a szerepre, hiszen a híres filmben is egy amatőr manöken játszott. Miután azonban majd’ egy hónapig próbáltak egy lánnyal, azt hiszem, rájöttek, hogy ehhez nem elég, ha valaki szép… és gátlástalan… Szikora János elmondta, hogy többször le kell vetkőzni, és felhívta a figyelmemet egy jelenetre, ami lelkileg nagyon megterhelő. Én elég szégyellős vagyok, amit ott rögtön meg is mondtam neki, de ennek ellenére megígértem, hogy elolvasom, és meggondolom. Természetesen megkérdeztem mindenkit, akinek adtam a véleményére, a páromat, aki szintén színész, apát, a bátyámat… mind azt mondták, hogy nincs mese, ezt el kell vállalni, a vetkőzéssel kapcsolatban pedig lehet kompromisszumokat kötni. Elolvastam a darabot, és a szerep csodálatos volt, csak az az egy jelenet, amire János felhívta a figyelmemet, volt tényleg borzalmasan nehéz, meg persze a meztelenkedés, ami viszont elengedhetetlen ennél a darabnál, hiszen a szexualitásról szól.
- Mégis igent mondtál.
- És nem bántam meg. Azon a bizonyos jeleneten a rendező sikeresen átsegített. A sok vetkőzésből pedig kevesebb lett. De még mindig gátlásos vagyok. Leveszem a blúzom, de olyankor azt érzem, hogy eltűnik a színésznő, és ott maradok én… és csak várom, hogy lemenjen a fény. Ezt nem tudtam megoldani… még mindig csak az agyam tudja, nem a lelkem. Van még két jelenet az előadásban, ahol le kell vetkőzni, de abból a nézők alig látnak valamit. A partnerem előtt meg már nem vagyok szégyellős, megszoktam. Így a hetvenedik előadás körül már sok mindenen átsegít a rutin.
- Most ismét egy főszerepet próbálsz, és megint a Budapesti Kamaraszínházban.
- A Kamaraszínház igazgatója „Az utolsó tangó” után felajánlotta, hogy legyek a színház tagja, majd később egy újabb főszerepet kínált. Megint szerencsém volt. Amikor aláírtam a szerződést még csak egy darabról volt szó, azóta pedig kiderült, hogy három feladat is vár rám. Úgy tűnik, fogok játszani a Tivoliban, az Ericsson Stúdióban és a Shure-ban is, így még ebben az évadban végigjárom a Kamaraszínház összes „lépcsőfokát”.
- Mit szóltál, amikor leszerződtetek egy fővárosi színházhoz?
- Tudod, az ember elképzeli, hogy hogyan alakulnak majd a dolgok, hogy lépked egyre feljebb azon a bizonyos ranglétrán. És mégis olyan hihetetlen, amikor megtörténik. Egyik napról élek a másikra, játszom a szerepeket… és a mai napig nem hiszem el, hogy ez velem történik. Ha nem gondolok bele, csak „teszem a dolgomat”, akkor minden rendben van, megy az élet: nem vettek fel a főiskolára, és mégis dolgozom – de ha este leülök és elgondolkodom, akkor mégis olyan hihetetlennek tűnik ez az egész.

És ahogy Linda szedi a lépcsőfokokat, kitartásával egyre feljebb küzdi magát „azon bizonyos ranglétrán”, bájos derűjével és természetességével pedig egyre jobban belopja magát a szívünkbe… És egyre többen lesznek, akik miatta járnak színházba, bármennyire hihetetlennek is tűnek ez számára.