Mert nem tudom azt mondani rá, hogy ilyen meg ilyen. Hiszen olyan is, meg amolyan is. Mint Pom Pom Csukás István meséjében. Bámulatosan tudja változtatni az alakját. Ha akarja, olyan, mint Léna, vagy Szonya, vagy Katharina Blum. Pontosabban nem olyan, mintha. Hanem ő maga, az.

Azt nyilatkoztad egyszer, hogy minden nap tudsz örülni valaminek. Ma minek örültél?
   –   A mai örömömről egyelőre nem beszélhetek még, legyen elég annyi, hogy ma bőven megkaptam a napi boldogságadagomat. Amúgy egy kutatás azt mondja, hogy mindenkinek van egy bizonyos boldogságszintje,  - ez egy olyan alkati dolog, mint a szemed színe, vagy például a testalkatod,- ami adott a számodra, és bármilyen szörnyűség vagy csodálatos dolog is történik veled, egy idő után mindig beáll arra a boldogságszintre, ami a te alap-boldogságszinted.
Az én alap boldogságszintem nagyon magas. Ezt vagy anyukámtól örököltem, vagy gyerekkoromban tanultam, hogy én tényleg mindennek tudok örülni.

Számomra nagyon meglepő volt, hogy nem vidéken születtél. Nekem egyáltalán nem tűnsz egy nagyvárosi lánynak.
   –   Pedig Budapesten születtem, Rákoscsabán nőttem fel, ami - bár a fővároshoz tartozik -, de azért inkább olyan, mintha vidék lenne. Nagyon jó gyerekkorom volt, egy szép családi házban két testvérrel. Semmilyen traumatikus élményem nem volt, azonkívül hogy rendszeresen összetörtem magam, pedig a felgyülemlett energiámat az öttusa segített csillapítani.

És színházi élményed maradt meg ebből az időszakból?
   –   Egyetlenegy képre emlékszem, hogy ül valaki egy hintában és hintázik, és én gyönyörűnek és csodálatosnak látom. Anyukám később elmesélte, hogy ez, az Elisabeth című musical volt, a Madách Színházban, ahova csoportosan elvittek bennünket, és én csillogó szemmel néztem végig.

Exhibicionista kislány voltál?
   –   Abszolút. Most már jóval zárkózottabb vagyok, sokat szelídültem. De kiskoromban nem lehetett kibírni. Be nem állt a szám. Az unokatestvéremmel folyamatosan műsorokat készítettünk. Az öcsémet mindenre rá tudtam venni, volt ő kutya, macska, gyerek, minden. Egyszer például fodrászosat játszottunk és belevágtam a fülébe. Dehát középső gyerek vagyok, valahogy fel kellett magamra hívnom a figyelmet. (Nevet) Mindig mindent eljátszottam. Előtte meg, amikor még pici voltam, elég későn kezdtem beszélni, cserébe mindent elmutogattam, hogy valahogy kifejezzem magam, lehet innen ered minden…

Már nagyon korán forgattál, hogyan kerültél a film közelébe?
   –   Volt egy március 15.-ei ünnepség a suliban, ahol Petőfi édesanyját játszottam, utána sokan gratuláltak a szüleimnek, akik először azt hitték, megint nővérem nyert valami tudományos díjat. Beírattak egy színi iskolába, ahova Takács Vera jött egy gyerekszereplő válogatásra, és engem is kiválasztottak, a Mi szemüvegesek című filmbe.

A középiskolát a Vörösmarty Mihály drámatagozatos iskolában végezted, ahonnan a Kaposvári Egyetemre kerültél.
   –   Budapestre és Kaposvárra is jelentkeztem, de csak utóbbira vettek fel. Akkor azt gondoltam, hogy csak Pesten van élet. Nem ismertem még Kaposvárt, nem akartam oda menni. Azt gondoltam, hogy újból meg fogom majd próbálni a Színműt. De ez egy hét után megváltozott. Nagyon szerettem Kocsis Pali osztályába járni. Eszembe sem jutott, hogy máshol esetleg jobb helyem lenne. Rengeteg tanultam, persze egy idő után hányattatott sorsunk volt. Mi voltunk az utolsó osztály, Vidnyánszky Attila érkezése előtt, kirúgták a tanárainkat, de mindig volt aki fogta a kezünk, főleg Pali, így arra koncentráltunk, ami a dolgunk volt. Fejlődni, tanulni, élni. Hiába próbáltak korlátozni mindenben, nem hagytuk magunkat.

Az egyik vizsgaelőadásotok után, ajánlott neked és még négy osztálytársadnak Jordán Tamás szerződést Szombathelyre. Itt már az első évben Mohácsi Jánossal és Alföldi Róberttel dolgoztál együtt. Mennyire voltál megilletődve ebben a helyzetben?
   –   Én a szakmával kapcsolatban soha nem voltam bizonytalan magamban. A próbák közben sem görcsölök sosem, mert hiszek benne, hogy majd odaérek. Lehet, hogy ez összefüggésben van azzal, hogy mindig megkaptam a szeretetadagjaimat, amivel bátran tovább tudtam menni. Látom persze a hibáimat, azt hogy mi sikerül jól, és mi nem, analizálom is magam folyamatosan, hajlamos vagyok szigorú vizsga alá vetni magam, de mindig tudom, hogy bármi történik is, a rendezők velem vannak, azért hogy jobb legyek, és kihozzák belőlem a legtöbbet.

Sosem érezted kiszolgáltatottnak magad?
   –   Amikor elkezdtem szabadúszni, akkor igen. 5 év után, a szombathelyi társulat kezdett nagyon átalakulni, és akkor én már ott nem éreztem magam jól, új impulzusokra vágytam. Egy konkrét szerepre hívott Alföldi Róbert a Baby Jane-be, de szerencsére azután egyik dolog jött a másik után. Így játszottam a Jurányiban, a Hatszínben az Átriumban, Trafóban, Magvetőben. Egy inkubátor programos filmet is forgattam, Vándorló levelek projekt néven futott és most ősszel lesz a bemutatója. Szabó Mátyás rendezte, igazi “szerelemmunka” volt. Nagyon élveztem a szabadúszásban, hogy mindig új emberekkel találkozom, új dolgokat tudok kipróbálni, mindig újra és újra nulláról kell indulnom és bizonyítanom.

Hogy lettél mégis újból társulati tag?
   –   A Figaró házasságát majd az Öröm és boldogságot rendezte Alföldi Robi Budaörsön, és ezekben játszottam vendégként. Ezután kínáltak meg szerződéssel, amit szívesen elvállaltam, mert megszerettem az ottani társulatot. Olyan kíváncsiság van a színészekben, és annyira akarnak és szeretnek dolgozni, ami, csodálatos élmény számomra. Igazi műhely, kiváló rendezőkkel és színészekkel, szabadságban dolgozunk.

Az idei évadban Kecskeméten is volt két új bemutatód, hogy tudtad ezeket összeegyeztetni?
   –   Mielőtt társulati tagságot ajánlottak Budaörsön, én már  elvállaltam Kecskeméten két szerepet, a Mi kis városunkban és a Leonce és Lénában, így ezeket figyelembe vették Budaörsön, amikor az évadot tervezték. Volt, hogy délelőtt Kecskeméten este Budaörsön próbáltam, a sokadik pandémia kellős közepén, nem ez volt életem legnyugodtabb időszaka.

Mesélnél egy picit a két kecskeméti munkádról?
   –   A Leonce és Lénát Kovács Lehel rendezte, és egy teljes őrületben született, a covid-miatt a főpróbahéten minden a feje tetejére állt, ezért minden megváltozott. Egy intenzív, közösen ötletelős munka lett. Így nehezen tudom megítélni a végeredményt, de remek és inspiráló társakra leltem.

Mennyire vagy olyan színész, aki szereti meglepni a partnereit, aki szeret huncutkodni a kollégákkal?
   –   Szerintem bennem van kisördög, de inkább a próbákon engedem csak teljesen szabadjára. Azért az előadásokon is szeretek apró dolgokat változtatni, kópéskodni a színpadon, de mindezt úgy, hogy közben vigyázok a partnerre. Alapvetően nagyon szabálykövető alkat vagyok.
Kocsis Pali azt tanította nekünk, hogy a hiba, a színházban egy csodálatos dolog, mert  egészen más lesz a koncentráció a színpadon. És ebből remek dolgok születhetnek.

Hogy dolgoztál együtt Ilja Bocsarnikovsszal?
   –   A Mi kis városunk egy egészen másfajta munka volt, mint a Leonce. Ez egy nagyon szép mese. Egy gyönyörű történet az életről. Ilja fantasztikus színész, aki elképesztően pontosan játszott elő mindent.
Nagyon nyugodt próbafolyamat volt, annak ellenére, hogy minden héten valaki más lett covidos, de Ilja sosem volt türelmetlen, ezért mindenki más is nyugodt maradt. Én végig bíztam benne. Az utolsó felvonás próbáira nem maradt sok időnk, de ennek én örültem, mert abban nagy érzelmi sűrűségek vannak, és így az idegrendszeremet könnyebben tudtam fókuszálni erre a feladatra. A főpróbahéten éreztem meg, hogy Ilja tulajdonképpen nem szeretne mást, mint nagyon pontosan elmesélni ezt a történetet.  És ez működik… Átlagos emberek, átlagos problémákkal, díszlet és kellékek nélkül, próbálnak beszélni az életről.

Ehhez képest, hogyan tudtál Katharina Blum karakteréhez kapcsolódni?
   –   Mikor megtudtam, hogy ezt a szerepet fogom játszani, izgultam, hogy milyen lesz a találkozásom Máté Gáborral. Amikor először olvastam a darabot, nem találtam meg magamban Katharinát és a hidegségét. Ez kicsit megrémisztett, hogy vajon, hogyan fogom tudni ezt magamból kibányászni. Az első próbákon még mindig mindenre reagáltam, ahogy ösztönösen szoktam, meg ahogyan tanultam a pályám során. Gábor nagyon sokat segített, és úgy vezetett, hogy ezeket a gesztusokat szépen, sorban elhagytam..

Katharina végig nagyon fegyelmezett, sosem engedi a szenvedélyeit eluralkodni, vagy felszínre törni. Ez mennyire volt nehéz feladat számodra?
   –   Sokat segített, amikor megértettem, hogy egy pillanatig sem lehetek hiú, mármint színészileg. Az egyik összpróbán éreztem meg, hogy milyen is valójában Katharina. Attól, hogy minden teljesen le volt csupaszítva, az összes gesztus és reakció lefojtva, valahogy megszületett a karakter, teljesen lenyugodtam a bemutató előtti utolsó héten. Nem a szerep miatt lettem nyugodt, hogy megvan, hanem mert letekertem az impulzivitásomat és belülre zsúfoltam minden érzést. Bennem tombolt minden.

Mennyire nehezítette meg számodra, hogy a tárgyalás jeleneteiben, filmes kivetítéseken egészen közelről is láthatjuk az arcodat?
   –   Eléggé későn jött be a technika, és én nem is nagyon érzékeltem, de azért abban segített, hogy leminimalizáljam magamat. Sokkal fárasztóbb ez a visszafogás, ahogy az érzéseimet, gesztusaimat, mindent ami ösztönösen jönne belőlem, le kell fojtani. Nagyon elfáradok egy-egy előadáson, de ez jófajta fáradság.

Mit szeretsz a legjobban a színészetben?
   –   Talán a próbafolyamatot. Meg az előadásokon azokat a pillanatokat, amikor belenézel a partnered szemébe, és tényleg megtörténik ott valami. A szeretetcsomagokat, amit kapunk a nézőktől, vagy az alkotótársainktól.

Te tényleg mindenben megtalálod az örömödet.
   –   Azt hiszem, ehhez hogy én ennyire tudok élvezni mindent, nagyban hozzájárult az, hogy Kaposváron kezdtem. Lassan, lépésről-lépésre kellett felépítenem azt, ahol ma tartok. De én semmiért nem adnám az eddigi pályámat. Nekem ezt az utat kellett bejárnom.