Ritkán beszél önmagáról. Inkább a körülötte lévő világ és az emberek felé fordul kiapadhatatlan kíváncsisággal.

Ahogy készültem erre a beszélgetésre, azt vettem észre, hogy a szakmai életedről rengeteg anyag olvasható. De arról, hogy honnan hoztad a benned lévő nyughatatlan kíváncsiságot, nemigen találtam információkat.
   –  Nagyon jó gyerekkorom volt. Egyrészt otthon, a családomban mindig figyeltek rám, másrészt anyukám még sokkal nagyobb pörgésben volt, mint én.  88 évig élt és nagyon sok mindennel foglalkozott. Habzsolta az életet. Egy könyvkiadóban dolgozott.

Most már értem, hogy honnan örökölted a könyvek szeretetét.
   –  Szeptemberben mindig megkaptuk protekciósan a tankönyveket, és nagyon szerettük szagolgatni őket, meg persze olvasni is. Iskolába is szerettem járni. Soha semmit nem kellett kényszerből csinálnom. Érintettségem volt a színházzal, anyukám révén, de azt nem sejtettük még akkor, hogy ilyesmivel fogok én is foglalkozni. Színésznő nem akartam lenni. Talán 4-5 évesen még igen, de aztán emlékszem, hogy egyszer, amikor már tudtam olvasni, a Nők lapja hátsó oldalán volt Gina Lollobrigidáról két fénykép. Az egyiken gyönyörű, hosszú haja volt, a másikon meg fiúsan rövid. A képaláírás pedig valami olyasmi volt, hogy a szakmáért ilyen áldozatokat kell hozni. Na, én akkor azt gondoltam magamban, hogy: „Köszönöm szépen, ez nem nekem való.’ És, bár van bennem alázat, érdeklődés és szorgalom, de azt a kiszolgáltatottságot és sok minden mást, ami a színészettel jár, én biztosan nem bírnám.

Más gyerekkori, színházzal kapcsolatos emléked nincs is?
   –  De igen. Emlékszem, hogy a nyarakat Balatonlellén töltöttük, és én mindig kitaláltam valamit. 10 éves lehettem, amikor rendeztem egy színházi előadást. Két hét alatt az összes vakációzó gyereket bevontam, és készítettünk valamit, amit az utolsó nap bemutattunk a szülőknek. Ezt azután még a következő 2-3 nyáron is folytattuk.

Már akkor is te voltál a „generátor”?
   –  Van egy fénykép rólam, amit nagyon szeretek. A képen 6-8 gyerek van, és én középen fekszem, mindenki más pedig körülöttem. Szerintem ilyen voltam én. De sohasem rólam szólt a dolog, én csak segítettem, elindítottam beszélgetéseket, folyamatokat. Valahogy mindig megtaláltak engem az emberek, anélkül, hogy én ezért bármit tettem volna.

Amikor szakmát kellett választani, az érettségi után, hova jelentkeztél?
   –  Akkor már a pszichológia érdekelt, de a bölcsészkarra elsőre nem vettek fel. Ezért elvégeztem egy 2 éves reklámtanfolyamot és elmentem egy kiadványszerkesztéssel foglalkozó divatmagazinhoz. Azután levelező tagozatra jártam a Tanítóképző Főiskola népművelő-könyvtáros szakára, és  a főiskola vége felé már elkezdtem a pszichológiát is. Emellett pedig minden maradék időmben dolgoztam. 1973-ban Péterfi Feri (Civil Rádió) és Szabó Andris (a Kapocs Ifjúsági Önsegítő Szolgálat) vezettek egy-egy klubot Rákospalotán és Újpalotán, ahova meghívtak engem beszélgetni, mondván, hogy: „Juli, te tudsz beszélgetni!” Így hetente beszélgettem cigány gyerekekkel. Mivel leginkább a szex érdekelte őket, ez volt a fő téma. Nálunk otthon, a családban nem volt tabu téma. A szüleimmel nyíltan tudtam mindenről beszélgetni, ezekkel a fiúkkal és lányokkal is könnyen ment. Később ezekből a beszélgetésekből született meg az első könyvem, a Beszélgetések a szexről és más dolgokról.

Emellett még számos más helyre is jártál. Ilyen volt például a Fiatal Művészek Klubja.
   –  Én mindenben részt akartam venni. Nyughatatlanság volt bennem, hogy nehogy kimaradjak valamiből. Emlékszem, amikor az Astoria aluljáró épült, és egyszer, ahogy mentem le a lépcsőn, arra gondoltam, hogy míg én lent áthaladok, addig fenn elmegy egy barátom, akivel én most nem találkozom. Ez az egész életemet szimbolizálja: ott akartam lenni, benne akartam lenni mindenben. A Fiatal Művészek Klubja mellett rengeteg más hely is volt, Illés Klub, Eötvös klub, Fonográf Klub. Az Amphora klub például egy olyan pince volt, ahol minden hétfőn zenészek jöttek össze fellépni és megvitatni egymás munkáit.

A klubokban tartott beszélgetések mellett, mivel foglalkoztál még?
   –  Én 18 éves koromtól kezdve több újságnak írtam folyamatosan. Volt állandó rovatom például a Képes Európában, a Népszabadságban. De írtam kritikákat is a Pesti Műsornak, Critikai Lapoknak, meg még sok más helyre is. Ebben is nagyon szabad voltam. Mindig arról írtam, írhattam, ami engem foglalkoztatott. Nem kellett elvárásoknak, instrukcióknak megfelelnem. Bíztak bennem, sosem javítottak bele az írásaimba. Ahogy én leadtam a cikkemet, az úgy is jelent meg. Később ezekből a írásokból  válogatva, több könyvem is született.

Azt is láttam az életrajzodban, hogy rengeteg tanfolyamon, továbbképzésen vettél részt. Nem volt elég az egyetemi diplomád?
Én amikor megkaptam a pszichológia diplomámat, elmentem Mérei Ferenchez, pedig akkor már sokat publikáltam, és tartottam mindenfelé beszélgetéseket, és azt mondtam neki, hogy: „úgy érzem, hogy nem tudok semmit.” Mire ő azt mondta, hogy: „Ez így is van.” És lediktálta nekem, hogy hova, kikhez, milyen képzésre kell járjak. Az encounter csoporttól kezdve, az autogén tréningen keresztül egészen a szabadinterakciós csoportig és a pszichodrámáig. És én ezeket mind végigjártam. A mai napig elmegyek mindenhova, ahol azt érzem, hogy valami újat tanulhatok.

A színház akkor még, klasszikus formában, nem volt jelen az életedben?
   –  Dehogynem. A 25. színházba jártam nagyon sokat. Előadásokat néztem, közönségtalálkozókra, ankétokra jártam. Ez nem egy bejelentett pozíció volt, csak amolyan „hivatásos nézői” státusz. Ismertem az egész társulatot. A Don Quijotét például legalább ötvenszer láttam. Rengeteget tanultam tőlük a színházról.

Fontos állomás volt a szakmai életedben, az AKG létrehozása is. Mesélnél erről egy picit?
   –  Amikor az egyetemet befejeztük, akkor jelent meg egy minisztériumi rendelkezés, hogy lehet státuszt adni, iskolapszichológus címen. És akkor felajánlottak nekem egy ilyen pozíciót, az István Gimnáziumban. De mivel ez egy nagyon tekintélyelvű, teljesítménycentrikus iskola volt, hamar eljöttem onnan. Ezután olvastam a Horn családról, és vettem fel a kapcsolatot Horn Györggyel, aki a II. Rákóczi Ferenc Közgazdasági Szakközépiskola igazgatója volt. Így már szeptembertől ott dolgozhattam. Alig pár hónapja voltam ott, amikor Gyuri bejelentette, hogy egy új iskolát fog alapítani és megkérdezte, hogy megyek-e vele. Így lettem, 15 kollégával együtt, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium (AKG) egyik alapítója.

Meg lehet fogalmazni, hogy mi volt számotokra az elsődleges pedagógiai elv?
   –  Mi nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy a gyerekek egészségesen, toleránsan, empatikusan, önmagukat megvalósítva, de nem a másik rovására, tudjanak közösségben létezni. És minden gyerekben azt kerestük, hogy miként tudnánk a legjobbat kihozni belőle.

Ahogy beszélsz mindarról, amiket csináltál, azt érzem, hogy a lehető legkülönbözőbb helyeken is, mindig megtaláltak a hozzád hasonló gondolkodású emberek.
   –  Valószínűleg. De ez is egy kétoldalú dolog. Egyrészt megtalálnak ezek az emberek és ragaszkodnak hozzám, másrészt én magam pedig rajongójuk vagyok.  Egy Fodor Tamás például olyan mértékadó számomra, mint egy világító lámpa. Pontosan mutatja, hogy merre van az út, mi a jó irány, ami felé menni kellene, és ezáltal engem is vezet.

Az a sokféleség, amivel mindig is foglalkoztál/foglalkozol, csodálatosan tudtad a Pszichoszínházban ötvözni.
   –  Nekem mindig volt mondanivalóm, amit mindig meg is tudtam osztani másokkal. Megírtam a cikkeimben, a könyveimben, előadásokat tartottam stb. De egyszer arra ébredtem, hogy miért nem mutatom meg mindezt, színészekkel. Ennek persze volt előzménye is, mégpedig a magán terápiámban. A páncienseimmel végeztettem olyan fantáziagyakorlatokat, amelyek már majdnem színházszerűek voltak. Ezekből merítve jött létre később a Pszichoszínház. Az első előadásunk Kapolcson volt, Börcsök Enikő és Galkó Balázs szereplésével.

Számítottál arra, hogy műfajt fogsz teremteni?
   –  Eszembe nem jutott. Ez egy egyszeri alkalomnak indult. Egy izgalmas, szórakoztató dolognak, ahol jól érezzük magunkat. De annyira jól sikerült, hogy azóta már egy „komoly színházzá” nőtte ki magát. Tegnap volt  a 378. előadásunk.

A színészekhez választod a témát vagy fordítva?
   –  Általában a színészekhez találom ki a témát. De van olyan is, hogy előveszem a mappámat, amiben a téma ötleteimet gyűjtöm, és kiválasztok egyet, amihez keresek színészeket. Ha például iskolába, vagy konkrét rendezvényre, fesztiválra hívnak, ahol van egy preferált tematika, akkor természetesen, ahhoz találom ki a konkrét helyzeteket.

Változott valamit az évek alatt az estek felépítése?
   –  Én már az első alkalommal is, a Művészetek völgyében, mindenekelött azt szerettem volna bemutatni, hogy pszichológushoz járni normális. Ezért azóta is minden előadásban legalább egy olyan jelenet van, ami pszichológusnál játszódik. Az első előadáshoz vettem egy fehér köpenyt, amit azóta is használunk. A zene is az első perctől kezdve fontos része volt. Talán ami kicsit változott, hogy bizonyos témákat mélyebben dolgozunk fel. Én nagyon sokat tanultam a színészektől, főleg a kérdéseikből. A témákhoz kapcsolódó vázlataim is jóval részletesebbek lettek. Nemrég mondta is valaki, hogy szinte már egy eposznyi jegyzetet készítek.

Mi lehet a titok, amitől ennyire sikeres a Pszichoszínház?
   –  Talán a bizalom. Én nagyon bízom a színészekben és a közönségben is, és ez felszabadítóan hat mindenkire. Emiatt van az is, hogy én egyáltalán nem izgulok. Úgy gondolom, hogy az élet minden tapasztalata ott van mindig az emberben, és ez minden helyzetben segít.

Emlékszel valamilyen kivételesen kedves nézői visszajelzésre?
   –  Volt egy olyan esténk, aminek az volt a címe, hogy: Felfedezem apámat. Az alaphelyzetben egy lány és az apja, akik nem ismerik egymást, elmennek egymás mellett az utcán, valahogy beszédbe keverednek, és ismerkedni kezdenek. Ezután az előadás után odajött hozzám egy lány, és könnyes szemmel azt mondta, hogy rájött, hogy az ő apja nem is volt olyan rossz, mint amilyennek addig hitte. Rálátott kívülről a saját helyzetére, és elkezdte értékelni, meglátni benne a jót. Sok hasonló visszajelzést kaptam már az előadások után.

Mikor és hol lesz látható a 379. előadás?
   –  Június 10-én, Budapesten a K11-ben, Homonnai Katalin és Szabó Kimmel Tamás közreműködésével. A téma: Pro és kontra- Nehogymá” egyetértsünk valamiben!
De bárhova hívnak, mi szívesen megyünk.