A tavalyi volt a 13. Ördögkatlan, de a pandémia csúnyán elbánt veletek. Alig valósult meg valami a tervezett programokból, de a 13-as számtól nagyon meg akartatok szabadulni...
    –  A felvezetéshez kiegészítést szeretnék fűzni: a „segítőim” inkább velem egyenrangú társaim, nélkülük most nem lenne miről beszélgetünk. És igen, október végén - sajátos módon - de megtartottuk a fesztivált. A falvakban egy csomó fát ültettünk – mi, ha nem egy faültetés, ami a jövőről szól? De valóban megszabadultunk a balszerencsét hozó számtól: építettünk egy hatalmas 13-as számot, amit meggyújtottunk, Beck Zoli közben énekelt egy Cseh Tamás dalt. Azt remélem, hogy a 14-est nem kell elégetni.

Mi lesz az idén?
    –  Szándékunk szerint az idei nagyon hasonló lesz azokhoz a Katlanokhoz, amik szoktak lenni: sok program, sok helyszínen, minden műfajból – ez a program része, de azt is remélem, hogy maszktalanul meg tudjuk ölelni egymást, és nem arra gondolunk, hogy mekkora a távolság köztünk, hanem hogy ne legyen köztünk távolság. Hiszen a Katlan 5 napja pont arról szól, hogy ebben az acsarkodó világban, amiben élünk – és ez még acsarkodóbb lesz véleményem szerint egy évig –, van 5 nap, amikor elfelejtjük ezt. De ne csapjuk be magunkat - a vírus itt van, s akkor mondok egy példát, amit máris nevezzünk programnak, amire nagyon-nagyon készülünk: egy barátom, Lengyel Csaba, akinek van egy műhelye és egy csapata, ingyen felépít egy vírusemlékművet Nagyharsány közepén, amit mi játékosan maszkperselynek nevezünk. Tehát elkészül plexiből egy nagy kocka, arra a gyerekeknek csúszdák. S ebbe a kockába 5 napon át – vagy az idén, vagy jövőre - bedobálhatjuk majd örökre a maszkjainkat. Félek tőle, hogy ez jövőre lesz, mindenesetre várjuk azt a pillanatot, amikor a rést kinyithatjuk, s akkor összegyűlik sok tízezer színes maszk. A maszkpersely ott marad éveken át, mint egy mementó, de a gyerekek közben csúszkálhatnak rajta, tehát egyszerre jelenti a magunk mögött hagyott múltat és a gyerekek által képviselt jövőt. De most még tele vagyunk bizonytalansággal, s ebben a bizonytalanságban kell az Ördögkatlant megrendezni.

A bizonytalanság csak a pandémia számlájára írható?
    –  Nyilván hozzátartozik a pénztelenségünk is, de panaszkodni fölösleges, abból nem lesz Katlan. Muszáj összekaparni a pénzt, hogy az olyan előadásokat, mint Mozart Requiemje, meg tudjuk csinálni. Ez a legfontosabb programunk, ha egy fillérünk nem lesz, akkor is meg kell történjen a Pannon Filharmonikusokkal, a Nemzeti Énekkarral, Dinyés Dániel zenei vezetővel, hiszen ezzel a Requiemmel Törőcsik Marira emlékezünk, aki Cseh Tamással védnöke ennek a fesztiválnak. De attól, hogy ők nem élnek, megmaradnak nekünk örökös védnöknek, példaképnek. Egyúttal Tamásra is emlékezünk, hisz pont augusztus 7-e, a Katlan utolsó napja az ő halálának a napja, 12 éve hagyott itt minket. Éppen zajlott a fesztivál, amikor jött az sms a feleségétől, Évától…Rá úgy emlékezünk, hogy aznap délután 17:04-kor ifjabb Sárkány Sándor, aki kisfiúként játszott még Háy János darabjában, a Nehézben, és aki ma már 19 éves, a beremendi templomban leül a zongorához, és Cseh Tamás dalokat játszik. Nagyon fontos a jövő. Én egy öreg bácsiként beszélek, de a fiatalokra kell figyelni. Például találtunk Villánykövesden egy valahai lóistállót és körülötte az elkerített rétet – ezt elneveztük Csikófuttatónak. Ott főként színházi előadások lesznek a Kaposvári Egyetemről, a freeszfe-ről, pécsi diákszínjátszóktól, de jönnek fiatal építészek, zenészek is. A fiatalokban lehet bízni. Ők az acsarkodást még nem ismerik, és bennünket látva hátha nem is akarják megismerni.

Vissza Cseh Tamáshoz, akinek emlékét többféle módon éltetitek. Az egyik idei díszvendég Bereményi Géza, aki Járai Márkkal tart közös Cseh Tamás estet, s Tamás másik szövegírója, Csengey Dénes is megidéztetik.
    –  Egyfelől a Jobbik részem címmel Bereményi megidézi Tamást a fiatal zenésszel, ugyanakkor izgatottan várom a Csengey-estet. Éppen 30 éve halt meg Dénes. Kiderült, hogy a Cseh Tamás Archívumban egy csomó olyan dal van, amit Tamás már nem énekelt el. Ezek a dalok félkészek vagy majdnem készek, rossz felvételeken léteznek, kicsi kazettás magnóra Tamás szobájában fölvett próbák eredményei, s halljuk is, ahogy Dénes és Tamás dúdolják-dünnyögik-vitatják a dalokat. Ezeket Beck Zoli és Szűcs Krisztián megtisztogatták, befejezték, és vadonatúj Cseh Tamás dalokat fogunk hallani: Másnap – ez a címe az estnek. A másnapja ez annak a készülésnek, amikor Tamás és Dénes készültek a dalokra, és a másnapján már nem ők, hanem sok évvel haláluk után Beck Zoli és Szűcs Krisztián adják elő ezeket. Reméljük, hogy az új Cseh Tamás-műsor repertoáron is marad.

Bereményi mellett kik az idei díszvendégeitek?
    –  A díszvendég azt jelenti, hogy többet dolgozik, mint más, de abban bízom, hogy ez nekik is megtiszteltetés, nemcsak nekünk az. A válogatásnál mindig arra törekszünk, hogy föl tudjuk mutatni azt, hogy mi összművészeti fesztivál vagyunk.  A Nézőművészeti Kft. Mucsi Zolival és Scherer Péterrel a színházat képviseli, méghozzá a függetleneket, Pál István Szalonna a népzenét, Bereményi Géza az irodalmat, de a Pannon Tükör is, ez a kicsit ismeretlen irodalmi folyóirat. Mindig szeretjük egymás mellé tenni a híreseket és azokat, akik szintén értéket teremtenek, csak éppen nem vesszük őket észre. A Pannon Tükör vendége sok-sok író lesz – Kukorelly Endrétől Visky Andrásig. De lehetne díszvendég például Lukács Miklós is, aki mindennap fellép valahol. Előadják Mácsai Pállal közös Örkény-műsorukat, aztán Dresch Mihály kvartettjében is játszik, s a Jadviga és Psyché című kortárs zenei-irodalmi összeállításban is ott ül a cimbalomnál. De Vecsei H. Miklós is hol egy Csoóri-esten bukkan föl, hol Beck Zolival valami furcsa, játékos irodalmi estet csinálnak, tehát nagyon sokan sokféle módon megnyilvánulnak.

Mondok egy olyan – szerintem - abszurditást, hogy Péterfy Bori kétszer előadja az Apád előtt ne vetkőzz című előadást, befejezi, meghajol, és szalad át Nagyharsányba a focipályára, hogy a csapatával rockot énekeljen. Az egyik alapemberünk Göttinger Pál, aki a honlapot és a sorszám-applikációt varázsolja, előadásokat rendez, most színészként fogja előadni a Stefan Zweig Sakknovella című kisregényéből készült monodrámát Villánykövesden.

A Katlan otthonosságát az is jelenti, hogy bizonyos emberekkel vagy eseményekkel rendre lehet találkozni. A felsoroltak között is vannak ilyenek, és például a Mucsi-Scherer-Szikszai Rémusz trió által előadott, általad rendezett Mulatságnak is mindig lennie kell. Az idén kik jönnek még?
    –  Háy János író állandó fellépőnk, szerzőtársunk, barátunk, képzőművészként is többször megmutatkozott már. Most lesz egy izgalmas közös programja a Szent Efrém Férfikarral, akik már rég jártak nálunk. Az ő produkciójuknál nekem nagyon fontos, hogy új dolgot hoznak létre. Az egyik alaptörekvésünk, hogy új meg új dolgok szülessenek a Katlanban, a Katlan számára – csak itt, csak most. A mai „mindent le tudunk tölteni” világban lehet, hogy ez régimódi gondolkodás, de ez összefügg azzal a személyességgel, ami nálunk a középpontban van. Tehát ők létrehoznak egyrészt egy „szent” műsort, Az öreg tó felé című előadást, ami János verseskötetének a címe, s amit a nagyharsányi templomban adnak elő, majd jön a „profán” műsoruk, a Kéz című. Ennek az alapja János egyik novellája, ami a játékos, vicces kamaszkorról szól: hogyan kéne udvarolni egy lánynak avagy hogyan kéne felszedni egy csajt? A Szent Efrém attól nagyszerű, hogy ez a komoly, ünnepélyes, gyönyörű, zengő férfikar elkezd játszani az íróval, és viccesek, mulatságosak lesznek.

Mindig nagyon erős a Katlan színházi programja. Fontos és mély előadásokat szoktatok meghívni, amelyekre csak hajnali kelésekkel kombinált sorállások révén lehet bejutni, ha egyáltalán….
    –  Nagyharsányban van a mi - úgymond - Ördögkatlan Nemzeti Színházunk, mert az iskola tornatermét mi alakítjuk át előadásokra alkalmas térré. Itt lép fel a Nézőművészeti Kft. vagy Horváth Csabáék a Fortéval, de van színháztermünk Beremenden, Villánykövesden a Faluházban, a Csikófuttatóban és a palkonyai Mokos pincészet épületében is. Hogyha hozzászámítom a családi programokat, a bábelőadásokat, összesen olyan 110-120 színházi előadás valósul meg az 5 nap alatt.

Legújabb rendezésedet is bemutatjátok, ez pedig az Elem. A Szkénében volt a premier június 23-án. Egy összeszokott gárdával dolgoztál – Háy János íróval, Mucsi Zoltánnal, jelentős előadásaidnak szereplőjével (Nehéz, A halottember, Mulatság) és a zenész Rozs Tamással, Kerekes Éva viszont először szerepelt egy általad rendezett előadásban. Őt hogy találtad meg?

    –  Kerekes Évára – hogy így mondjam - régóta vágytam. Kivételes színésznőnek tartom és ajándéknak tekintem, hogy vele dolgozhattam. Az első próba első másodpercében Mucsi Zolival annyira hangot találtak, hogy éreztem, ezt már csak én ronthatom el. Nagyon jó volt velük dolgozni! Az Elem egy idős házaspárról szól, akiket – az időben folyamatosan ugrálva - látunk fiatalként, középkorúként, kórházi ágyon, az élettől elköszönőként.

Hogyan született a darab?
    –  Az elmúlásról, az elmúlás elfogadásáról vagy elfogadhatatlanságáról beszélgettünk öregedő férfiak hárman: Háy, Mucsi, Bérczes. Ha akarjuk, ha nem, ez téma. Ehhez találta János ezt a pár évvel ezelőtti novellát, de ez a történetnek csak egy pici töredéke. Ennél sokkal fontosabb prózai alap János Ne haragudj, véletlen volt című karanténnaplója, amiben a novellához képest sokkal mélyebbre tudott nyúlni. János ki akarta írni magából azt a tragikus élményét, hogy pár évvel ezelőtt elveszítette a feleségét. Nem erről szól az Elem, de mégis csak ez a vízjele az egész előadásnak. Azért nem kell félni tőle, mert hiszen a halált nem ismerjük, arról nincs mit mondani. Az életet ismerjük úgy-ahogy, tehát az életről szól az egész – nagyon sok humorral. Nekem nagyon jó azt érzékelni, amikor nagyon sokat nevetnek az emberek az előadás első felében, és én mondom magamban, hogy „gyertek csak, nevessetek, majd behúzunk benneteket a csőbe”.  S aztán az utolsó harmadban hallom, hogy mindenki kotor a zsebkendőjéért. Semmi több, semmi más a színház számomra, mint közös sírás és nevetés.

Mucsi Zoltánba sokszor beleláthatjuk - ha akarjuk – az írót, Kerekes Évába a feleségét – hiszen János, mint az írók általában, magukról írnak a regényeikben, de ez azért egy fikciós mű, nincsenek egyértelmű megfelelések, és nagyon is el tud rugaszkodni a dráma a direkt önéletrajzi ihletettségű visszaemlékezéstől.
    –  Igen, ezt nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ez egy fikció. Ha csak köldöknéző módon magáról ír az ember, annak semmi értelme, mert az a másik embernek nem mond semmit, legfeljebb érdekes. Itt az a legfontosabb, hogy aki nézi, az a saját sorsával valamilyen módon találkozzon. Jánosnál nagyon fontos, hogy rengeteg olyan dologról mer beszélni – nemcsak az Elem című darabban -, amiről mindannyian beszélünk magunkban, magunknak (sokszor még ezt se merjük megtenni!), és egyszer csak valaki, ő kimondja ezeket a színpadon. Tehát János egyfelől képes arra, hogy távolságot tartson és elemelje a konkrét témától azt, amit ír, másfelől pedig van benne egy olyan szívirányból jövő brutális bátorság, amit irigyelek tőle, de a magam halk, szelíd módján megpróbálom „színházra fordítani”.

Sok Háy János darabot rendeztél – a Nehéz címűt már érintettük. Mit még?
    –  Legelőször a Pityu bácsi fia című darabját rendeztem meg Beregszászban Trill Zsolttal, Szűcs Nellivel, Tóth Lászlóval a főszerepben, aztán Szabadkán A Gézagyereket. A halottemberben Mucsi Zoli mellett elősorban Mészáros Sárának jut nagy lehetőség, reméljük, ezt ősztől újra tudjuk játszani Kaposváron. Tehát öt Háy János előadásom van, A Gézagyereket leszámítva mindegyik ősbemutató.

Milyennek találtad az Elemet az előzőkhöz képest?
    –  Nyilván mindig azt találja az ember a legnehezebbnek, amit éppen csinál. Jánosról - drámaírói munkásságát figyelve – azt gondolom, hogy soha nem vette különösebben figyelembe a színpadi törvényszerűségeket, de ahogy az idő telt, még kevésbé. Tehát most, amikor az Elemet elküldte nekem és Mucsi Zolinak, Zoli fölhívott, hogy „figyelj, ezt lehetetlen megcsinálni színpadon”. Ezzel nekem semmi gondom nincs, Jánosnak nem kell ezzel törődnie. Ő írja azt, amit írni akar, az a mi dolgunk, hogy a szövegét színpadi nyelvre át tudjuk ültetni, ebben állandó segítségem Kiss Móni. Szorgalmasan dolgoztunk…

Minden munkádon ott van annak a nyoma, hogy empatikusan közelítesz a darabhoz, s úgy érzem, egy színész nagyon ki tud teljesedni egy általad rendezett előadásban.
    –  Köszönöm, hogy ezt mondod, de én szerencsének tartom, hogy éveken át színikritikusként dolgoztam, és alkalmasnak kellett lennem a sokféleség befogadására. A sokszereplős, zenés, táncos, a látvánnyal operáló, akár társadalommal foglalkozó előadásokra is vevő vagyok, de nem valószínű, hogy nekem érdemes ezekkel próbálkoznom, mert ugyanazt tudnám csinálni, amit mások, csak rosszabbul. Alkotói szempontból csak annak van értelme, ha az ember a saját személyiségét tudja megfogalmazni. Amiről beszélsz - ez a nagyon személyes, empátiára építő színházcsinálás –, amiben talán otthonos vagyok, és akkor megtörténik az, hogy nézem az előadást, és azt érzem, hogy én is ott vagyok valahol a színpad és a nézőtér között.

Kizárólag kortárs íróknak a műveit rendezed meg. Miért?
    –  Ezt lehetne bátorságnak mondani, lásd: Elem, tehát járatlan út. Én közben mégis egy picit gyávaságnak érzem, mert nem mernék egy klasszikust – egy Shakespeare-t vagy egy Moliere-t - színre állítani. Én ezt nem tanultam szakmaszerűen, csak rám ragadt bizonyos tudás. Azt rendezem, amire fogékony vagyok, és ezek valóban inkább a kortárs drámák, ami nem jelenti azt, hogy ne a drámairodalom csúcsának tekinteném Shakespeare-t, de őt mások nálam jobban tudják.

Nem is értem ezt az önbizalomhiányt. Miért ne tudnál te egy abszolút mai, kortárs Shakespeare-t megrendezni?
    –  Lehet, nem próbálkoztam vele, és már nem is fogok.

Mivel fogsz?
    –  Ez egy nagy kérdés. Én ezt a mostani rendezést úgy tekintem, hogy ezzel befejeztem.

Olvastam hasonló tartalmú nyilatkozatodat, de én ezt nem hiszem el. Miért jutsz te egy olyan gondolatra, hogy nem akarsz többet rendezni?
    –  Nincs ebben semmilyen elkeseredés. Én egy szorongó típus vagyok, és túl sok szorongással jár az ilyen munka. Úgy vagyok vele, hogy mi lenne, ha egy kicsit fölszabadultabban élném az életemet?  Amúgy 2022-ben visszahívtak Kanadába egy nagy színházba, kiválasztottuk a darabot –megint csak egy kortárs amerikai darabot, aminek a címe Everybody, a középkori Akárki történetnek egy mai változata. Ebben is a halálról van szó, mert az Akárki történet alapja az, hogy „na, téged szólít a halál”. De ez is egy játékos, sok humorral megírt darab. A lehetőség itt van előttem, mint egy esetleges kihívás, de a járványhelyzet is közbeszólhat még.  Majd meglátjuk…

Ha abbahagynád a rendezést, mit fogsz csinálni?
    –  Elkezdtem írni – a pandémia alatt ezt találtam ki magamnak -, csak félbe kellett hagyjam az Ördögkatlan szervezése miatt. Én beszélgetőkönyveket szoktam készíteni, s már a Törőcsik Mari- könyv után, meg most a Mucsi Zoli- könyv után is megkerestek többen, hogy akkor velem készítenének beszélgetőkönyvet. Ilyet nem akarok, akkor inkább én beszélgetek magammal. Sok mindent megírtam már, nem tudom, hogy lesz-e belőle könyv, azt tudom, hogy ez nekem örömet okoz.