Döntésének okairól, az új helyzet teremtette szereplehetőségekről beszélgettünk.

Ez az első szereped a Tháliában?
  –  Most igen. De a Thália épületében már viszonylag sokszor játszottam. Még Arizona Színháznak hívták, amikor 30 éve itt mutattuk be a Légy jó mindhaláligot, ami nekem egy nagyon fontos előadás volt az életemben – 14 éves voltam akkor. Aztán játszottam itt, amikor ez Művész Színház volt Schwajda igazgatása alatt – akkor az Üvöltő szelekben szerepeltem. Később, amikor az Operettszínházzal volt megállapodása a Tháliának, és onnan hoztunk át előadásokat, énekeltem az Annie-ben, a West Side Storyban, a Koldusoperában, de ebben a mostani Tháliában, ahová ide szerződtem, ez az első előadásom.

Miért szerződtél ide, vagy inkább úgy közelíteném: miért hagytad ott az Operettszínházat?
Én visszafordítanám: az onnan való eljövetelemnek az volt az oka, hogy engem ide hívott Schell Judit, a Thália művészeti vezetője. Ha ezt nem teszi, nem biztos, hogy otthagyom az Operettet. Ez egy olyan hívás volt, amire nem tudtam nemet mondani, mert borzalmasan régóta vágytam az ilyen jellegű színdarabokra, mint az Illatszertár. Meg hát megkért arra, hogy álljak be helyette három előadásba, merthogy ő most egy évig mint színésznő, nem dolgozik, és ez a három előadás is igazán jó feladatokat ad nekem. Az egyik külön megtisztelő, a Bernd Róza, ami a Télikertben lesz januárban, de a Legszebb férfikor és a Rövid a póráz is két nagyon jó vígjáték, amiknek a női főszerepét fogom játszani. Gondolkodási időt is csak azért kértem, mert a saját civil életemet kellett átgondolnom. Van nekem egy 3 éves kisfiam, és én azért olyan rendes anyuka vagyok, tehát azt kellett kimatekozni otthon, hogy be tudom-e vállalni, hogy normális színésznő legyek: próbafolyamatokat csináljak végig és havonta legyen 10 előadásom.

Az Operettben ez nem így volt? Próbafolyamat, előadások?
  –  Az Operettszínház az utolsó fél-egy évben, amikor ott játszottam, új vezetést kapott, és az új vezetés érezhetően nem különösebben gondolkodott bennem meg még sok kollégámban sem. Azt hiszem, más a színházi ízlésünk. Nem hiszem, hogy én ebben a formában ott boldog tudtam volna lenni.

Milyen a te ízlésednek megfelelő színház?
  –  Sokféle előadás okozott már nekem katarzist nézőként, és nagyon sokféle műfajt szerettem játszani színészként is. Ami nekem fontos, az az, hogy színészként legyenek jól értelmezett szándékaim, egy olyan karakter, amiben vagy nagyon otthon érzem magam, vagy nagyon távol áll tőlem, mert ez a két véglet a jó feladat nekem, legyen persze egy rendező, akinek határozott elképzelései vannak, de mégis partnernek tekinti a színészeit, akivel emberi hangon lehet kommunikálni, és talán elsősorban legyenek szerethető játszótársak. Amikor én gyerekként bekerültem a színházba, akkor ezt szerettem meg, s nem a „végrehajtó színházat”. Annak is csodálatos és szórakoztató végeredményei tudnak születni, amit nézőként baromi jó nézni, de színészként – legalábbis az én számomra már – nem élvezet csinálni. Azt szeretem, ha fontos, hogy én állok az adott előadásban a színpadon, és nemcsak lecserélhető bábuként kell végrehajtani valakinek az otthon előre kitalált elképzeléseit, ha az a valaki kíváncsi arra, hogy én hogyan működök, mit tudok hozzátenni az ő álmaihoz. Például itt az Illatszertárban Béres Attila rendezővel pont ez történt. Nagyon érdekes volt, hogy az Asztalos urat alakító Ember Márk és én is civilben sokkal vehemensebb emberek vagyunk, mint akiket játszunk, így mindkettőnknek ugyanazon a folyamaton kellett átmennünk, hogy hogyan lehet ugyanazt az energiát sokkal visszafogottabb eszközökkel megmutatni. Azt szeretem, ha egy színházban nemcsak a hangszálaimnak, nemcsak a lábamnak, kezemnek van feladata, hanem a lelkemet is tornásztatni kell, és olyan dolgokat kell magamban előkeresni, amiket nem egy csettintéssel találok meg, hanem kutakodni kell utánuk. Én nagyon szeretem a zenés színházat, de kislányként nem arról álmodtam, hogy zenés színésznő akarok lenni, én ’színésznő’ akartam lenni. A zenés színházban is azt szeretem, ami abból a színház. Nagyon szeretek énekelni, de sajnos egy László Miklós-darab csak jobban meg van írva, mint nagyon sok musical szövegkönyve! Sokkal könnyebb és élvezetesebb játszani egy jól megírt színdarabot, mint a musicalekben az énekszámok közötti nyögvenyelős szövegen túljutni, hogy végre elérjünk a várva várt jó dalunkhoz. Persze itt is vannak kivételek, például a Shrek – A musical prózai jeleneteit imádtam!

De ha te szeretsz énekelni, akkor nyilván van erre igényed a továbbiakban is.
  –  Ez nem azt jelenti, hogy soha többet nem énekelek színpadon. A József Attila Színházban pont most mutattuk be a 9-től 5-ig című musicalt, Szente Vajk rendezésében, ami brutálisan nehéz énekelnivaló, tehát ha nehéz énekes feladatra vágyom színpadon, akkor az itt ki van pipálva. Meg az elmúlt években a legtöbbet amúgy sem színházban énekeltem, hanem koncerteken. Pont azokkal a művészekkel találtuk meg egymást, akiket szeretek hallgatni is. A Budapest Klezmer Banddel járok egész sokat Magyarország-szerte koncertezni most már évek óta, és Dés Lászlónak a Legyen úgy koncertturnéján is én lettem a felkért vendég. Ezek igazán olyan muzsikák, amik az én szívemet megdobogtatják. A vírushelyzet előtt saját szólókoncertet is csináltam Révész Richárd jazz zongorista kollégámmal. De a jövőben is remélem, lesznek még jó zenés színházi feladataim is!

Édesapád, Szinetár Miklós és édesanyád, Hámori Ildikó révén beleszülettél egy színművészettől körülölelt életbe, és engem nagyon meglepett, hogy nem végeztél Színművészeti Főiskolát, miközben édesapád 51 évig tanított ott. Hogy lehet ez?
  –  Soha nem felvételiztem a Színművészetire. Pedig Horvai István üzent is, amikor épp leérettségiztem, hogy ő indít osztályt és vár engem szeretettel, de nagyjából ezzel az üzenettel egy időben kaptam egy telefont Schwajda Györgytől, aki az itteni Művész Színházból akkor ment Szolnokra színházat csinálni, s megkérdezte, hogy nem szerződnék-e le oda színésznőnek? S felsorolta a társulatot, ami úgy kezdődött, hogy Darvas Iván, Garas Dezső, Törőcsik Mari, és úgy folytatódott, hogy elsőre a West Side Storyban kellene játszanom Ladányi Andrea rendezésében Mariát. Erre nem tudtam nemet mondani. Gondoltam, amit ott tanulhatnék, azt megtanulom máshogy. Jártam külön főiskolai beszédtanárhoz, járok a mai napig énektanárhoz, 3 éves korom óta tanultam táncolni, elvégeztem egy sminktanfolyamot, hogy ki tudjam magam festeni, tehát a színészet technikai részét elvégeztem magánutakon. Az ún. szakmai részt nem tanultam, de azt gondoltam, hogy annál nagyobb iskola úgysincs, minthogy ott állok a színpadon. Később azért már néha éreztem a hiányát annak, hogy például nem tanultam meg próbálni, hogy milyen jó lett volna helyzetgyakorlatokat csinálni egy-két évig. Nagyon élveztem most az Illatszertár próbafolyamatát. Szándékokat próbáltunk, érzéseket, kapcsolatokat, nem pedig azt, hogy honnan jövünk be, és hova üljünk le. Nyilván az utóbbi is fontos, de az előbbi nélkül csak üres látvány lesz belőle.

Édesapádtól, édesanyádtól mint abszolút szakemberektől mennyit tanultál, mit adtak ők neked?
  –  Amikor gyerekkoromban arra jutottam, hogy színész szeretnék lenni, a Nemzeti Színházban és a Várszínházban szocializálódtam édesanyám mellett. De a legtöbbet a szakmámmal kapcsolatban otthon a vasárnapi asztalnál tanultam. Ha nem is direkt módon, de a szüleim közvetítettek egy világképet, egy értékrendet. Elképesztő szabadságot kaptam, ami nem azonos a szabadossággal, a kettő különbségét mindig hangsúlyozták. Tehát a szabadsághoz való jogot megkaptam és megtanultam egészen kicsi koromban, és ezt próbálom tovább vinni az életem minden területén. A Tháliában is azért tudok jól létezni, mert a színház vezetése nem szól bele, hogy civil emberként hogy gondolkodom, milyen ügyek mellé állok. Ez nagyon fontos. A szüleim a munkámba ténylegesen sosem szóltak bele. Mindig nagyon kedvesen eljönnek a bemutatókra, utána elmondják a véleményüket, de ott se instruálnak, hanem pont úgy mondanak véleményt, mint bárkiről. Apukám kicsit elfogultabb. Ha megnéz egymás után négy bemutatót, háromszor rettenetesen elfogult, a negyediknél tudom, hogy csak azért mond mindenféle rosszakat, hogy ne mondhassam azt, hogy mindig csak jókat mond.

Hiába nem végezted el a főiskolát, nagyon aktívan részt veszel most a hallgatók támogatásában.
  –  Annak ellenére, hogy nem végeztem el a főiskolát, rengeteget jártam oda. Nemcsak édesapám összes osztályának láttam az összes vizsgáját, sok barátom volt ott, együtt buliztunk, tehát megvolt a főiskolai feelingem és azt nagyon szerettem. Sok olyan egészen szélsőségesnek mondható kollégám van, akiket a főiskola termelt ki az elmúlt harminc évben, és messze nem mondhatom róluk, hogy abba a bizonyos három emlegetett jónevű prózai színházba szerződtek volna. Tehát nagyon sokféle ember került ki az évek alatt, akik nagyon sokféle ízlést képviselnek, mert ugye az a bántás éri az egyetemet, hogy ott nagyon egysíkú az oktatás, valamiféle ideológiai nevelés zajlik 30 éve – amin külön jól szoktam szórakozni. Mert azok az emberek is ott végeztek, akik ezt állítják. Ők belementek egy olyan ördögi körbe, amiből nem lehet jól kijönni. Mindenki belátja, hogy voltak, vannak problémák, amiket orvosolni kell, de azt gondolom, hogy nem így. Furcsa világban élünk, s nem szeretem, hogy valahova oda kell állni. Sose szerettem együtt bégetni másokkal valamilyen nyájszellemben, de az SZFE ügye ezen túlmutat.

Énekeltél, őrséget álltál, sőt édesanyád és a férjed, Makranczi Zalán is őrséget állt.
  –  Igen, és elképesztő jó érzés volt, hogy akkor is hívtak, amikor száz színésznő énekelte Selmeczi György - Weöres Sándor: A célról című dalát, mert én mint zenés színésznő, sosem éreztem azt, hogy engem számon tart az ún. szakma, amely sokszor valóban elitista módon gondolkodik.  Pont azért tartom fontosnak az SZFE melletti kiállást, mert ők egy teljesen új generáció, huszonévesek, nekik mást jelent ez a szakma, és mást jelentenek a benne több tíz éve dolgozó emberek is. Azért is hiszek ebben, mert ismerem a saját fiamat a maga 24 évével, s ismerem az ő barátait is. Más az értékrendjük, amit én végtelenül reménytelinek tartok: ők már sokkal szabadabban gondolkodnak, a világra való nyitottságuk nem engedi őket annyira kategorizálni, skatulyázni. Ráadásul megszokták, hogy a dolgok mindig változhatnak, és ez is nagyon fontos. Az egyetemisták is tudnak szabadon, nyitottan küzdeni a jogaikért, amikkel ezerszer jobban tisztában vannak, mint az előző generációk! Mindezt békességben, kulturáltan, egy valódi kis demokráciát felépítve a saját létezésükön belül. Szerintem ez csodálatos, és megérdemel minden támogatást.