–  Azt remélem, hogy nem nézek ki olyan öregnek, mint amilyen valójában vagyok. Ez nagyszerű és izgalmas darab. Tudom, hogy az ember még fiatalon is egyedül tud maradni. Át lehet élni a kihasználatlanságot, a magányt, azt, hogy milyen létezni a pálya alján, onnan, akárhány évesen is felkapaszkodni. Ez a darab erről szól, hogy lehet hinni valami újban, örömteliben, abban, hogy együtt, s hogy  öregen is lehet szerelmesnek lenni. Egy öregek otthonában játszódik, amin túl már csak a sír van. Vagy belevágnak még valamibe s akkor történik valami, vagy  már nincs tovább. Sok szerethető pillanat van benne. Négy szereplős mű.

Négyen négyfélék vagyunk: Fehér Anna, Újréti László, Kerekes József meg én, négy sors, négyféle életút, négyféle karakter. Színház a színházban, hajdani operaénekes szereplőkkel. Hárman  az otthonban élnek, ahol nem történik semmi. Ám megjelenik egy új szereplő, egy volt igazi sztár, akiről nem is gondolták, hogy itt végezheti. Egyikük sem boldog, hogy ez az életük, de nincs más, egyedül maradtak. Voltak korábban jó pillanataik, sikereik, aztán azok elmaradtak. Mondom én is mint Maddalena, hogy egyszer nekem is állva tapsoltak. Voltunk valaha valakik, de nem mirólunk szólt akkor sem az élet. Aztán itt, közöttünk, ebben az otthonban megjelenik egy valaha volt igazi sztár, aki ugyanúgy mint mi, ide jutott. Végül is teljesen mindegy hogy valaki operaénekes volt, vagy könyvelő, szörnyű egyedül megöregedni. De ez a darab mindezt humorral és szeretettel fogalmazza meg, és közben Pavarotti énekel, és ez olyan magasztos, olyan felemelő.

Vándor Éva harminc éve a József Attila Színház tagja. Ez a harminc év a színház életében is viszontagságokkal telt.  Kitartott.
  –  Nagyon jó csapat volt és van itt. A Fehér Anna, Újréti László, Kocsis Judit, velük évtizedek óta együtt vagyok, aztán Besenczy Árpád, aki most már Zalaegerszegen igazgató, és Sztankai István és Józsa Imre, akik már nincsenek köztünk. Most pedig  nagyszerű fiatalabb színészekkel dolgozhatom mint Zöld Csaba, Kovalik Ági, Fila Balázs. Nemcsák Károllyal a Filoména házasságában pedig együtt is játsszunk.

Sokféle előadásban, sokféle szerepet játszott….
  –  Nagyon jó előadásaink voltak, például a Gaál Erzsébet rendezte Éjjeli menedékhely. Ő valami egészen új korszakot  nyitott az én életemben. De nemcsak az enyémben, a többiekében is. Valami olyant színházat, olyan hangulatot és olyan stílust hozott, amit nekünk meg kellett tanulni. Csodálatos rendező volt és nagyszerű ember. Imádtuk a darabot, akármennyire is kemény volt a rendezése is. Pallókon feküdtünk, alattunk kavics, amik körül nyúzott patkányok kandikáltak ki imitt-amott. Feledhetetlen számomra, hogy a diákelőadásokon amíg ott feküdtünk mozdulatlanul, a gyerekek játszottak a kaviccsal, de amikor megszólaltunk, minden elcsendesedett. Hatalmas siker volt, pontosan azért, mert egy porszemnyi hazugság nem volt benne. Előadások végén jeleztük egymásnak, hogy igen, mi győztünk.  Nagyon szerettem még, ami ugyanitt volt a Cseresznyéskertet, ezt Sztarenki Pál rendezte. Olyan szabadon lehetett itt játszani. Szerettem a Stúdiót.

A stúdióban volt a Shirley Valentine bemutatója is….
  –  Most decemberben volt tíz éve, hogy bemutattuk. Cserje Zsuzsa rendezte, aki sajnos már nincs már közöttünk. Nagyon hiányzik ő nekem, mint színházi ember és mint magánember. A stúdióban én a Pillantás a hídról-lal  kezdtem. Az is több mint százszor ment, és azt is a Gaál Erzsi rendezte. Szeretem, amikor közel ül a néző. Az intimmé teszi a játékot, ott nem lehet hazudni. Gaál Erzsi mindig mondta, hogy ha gondolsz valamire, azt is látja a közönség. Nem mondom, hogy a nagyszínpadot nem szeretem. Ott is vannak nagyon jó élmények. De az igazi embert és színészt próbáló hely az a stúdió. Az életemben fordulópont volt az is, amikor Pinczés István még Debrecenben a Május előadásában lecsupaszított Vándor Évát kért.  Akkor még talán hat vagy hét éve voltam színpadon, de addigra is már fölszed az ember színpadi manírokat. Ő azt kívánta, hogy felejtsem el  ami rám ragadt, Ott kibontotta belőlem azt a hangot, ami én vagyok valójában. El kellett felejtenem minden korábbi hangsúlyt, mozdulatot. Megpróbálom azóta is minden szerepemet belülről megkeresni. Saját magamból, mert akkor lesz az olyan, amit csak én tudok, akkor leszek igazán önazonos azzal a figurával amit játszom, vagy élek. Azt szeretem, amikor az ember él, létezik a színpadon  még akkor is ha csöndbe van, ha csak egy szót szól  annak is egészen mélyről, belülről, az összes megélt jóból és rosszból kell hogy előjöjjön.

Sok rendezővel dolgozott….
  –  Léner Péter szabadon hagyott, de mégis valahogy kijelölte, hogy melyik úton menjek.  Nála nagyon kreatív lehettem és használhattam a kreativitásomat. Csiszár Imre nagyon felkészült. Ő nemcsak azt tudja, hogy mit akar, de azt is, hogy hogyan. Nekem ekkor is saját magamat kell belehelyeznem a figurába, s azon az úton és azon a mezsgyén kell  járjak, amit ő kijelölt. Ez nem kis feladat. Élmény volt számomra Zsótér Sándor az Öreg hölgy látogatása rendezése. Frenetikus  előadás volt Ladányi Andreával a főszerepben,  Méhes Lászlóval és a társulattal. Négy- és hat szólamban énekeltünk, s ez engem is elvarázsolt. Zsótér Sándor nagy tudású, s nem tudom, hogy sikerült-e fölnőnöm hozzá, de nagyon igyekeztem. A Hamlet különös előadás volt Horváth Csabával a főszerepben, Bakó Márta volt a színészkírály. Csodálatos volt. Amikor azt mondta Zsótér, hogy én leszek Ofélia,  majdnem belehaltam, mert akkor már elmúltam ötven.  De gyönyörűséges volt az időutazás.

Naívaként kezdett, a szép ifjú leány szerepeivel, de aztán múltak az évek.  Sok fiatal színésznő nem tud megbirkózni az idővel.
  –  Én a Vágy villamosa (Tennessee Williams) egyik monológjával felvételiztem.
Nem voltam hamvas  naiva és nem is akartam soha az lenni. Én alig vártam már, hogy hogy lelki ráncaim legyenek. Nem testi, testi  az megvan. A lelki ráncokra vágytam, mert nagyon kiegyensúlyozott jó  családban nevelkedtem, a szerető karok közül menekültem  a vad életbe,  hogy jól meggyötörjön  hogy legyenek lelkei élményem, amikből színpadon építkezni lehet. Amivel  fölvettek a főiskolára az  Villon: Ballada a kalózok szeretőjéről volt. A  kislány ezzel felvételizett. Nem voltam hamvas  nem is szerettem az ilyen  szerepeket. Azok nekem egysíkúak, unalmasak. Szinetár Miklós osztályában végeztem, akit én a világ legnagyszerűbb legbölcsebb, leggyönyörűségesebb emberének tartok. Babarczy László volt a tanársegédje. Tőle is nagyon sokat tanultunk. Szinetár valójában kevés időt töltött velünk, mert a TV művészeti vezetőjeként nagyon sokat dolgozott. Ritkán jött, de tűpontos volt mindig. Megmutattuk hogy hol tartunk, helyzetgyaki vagy épp egy kis jelenet, és ő mindig  elmondta azt az egy mondatot ami kellett. Azt az egyetlen mondatot, ami helyrerakott mindent. Ő most is ilyen  és mindig ott van az az egy mondat, amivel a világot helyrerakja.

Hogy hogy birkóztam meg az idővel? Én igazából nem is tartom magam szépnek. Nem gondolom, hogy csúnya vagyok, de inkább karakteres.  Kecskeméten indult a pályám, és ott Gábor Miklóssal dolgozhattam, aki azt az Oszlopos Simeont (Sarkai Imre) rendezte. Ez gyönyörűséges szakasza volt az életemnek, Vas Évával, Andorrai Péterrel, Hetényi Pállal. Sohase felejtem el, az olvasópróbán Gábor Miklós  olvasta föl a darabot, és elsírta magát a végén. Én voltam a darabban Zsuzsi, a megtaposott, megalázott lány, s sírnom kellett. Ő mondta, hogy úgy sírjak, mint egy gyerek,  olyan kétségbeeséssel, olyan szívszaggatón. Miskolcon A medikusban (Bródy Sándor) egy sánta lányt alakítottam, de aztán játszottam Csehov egyfelvonásosaiban is. Azokban is  karaktereket. Aztán elkerültem  Debrecenben, ott is csupa csupa kisebb szerepet játszottam. Tehát nekem ez a jaj, de fiatal vagy, jaj, de szép vagy – jelleg nem jött be. Valahogy karakteresebb  voltam. A május volt az Debrecenben, ami megtalált ott, a negyedik év végén. Még azt is írták az alakításomról, hogy reveláció. Nagy boldogság volt számomra. A Lila ákácban  (Szép Ernő) is játszottam, de abban  már Pesten. Vagyis, én olyan igazi hősnőt nagyon sokat nem játszottam. Karakterben megöregedni azért az könnyebb mint amikor az ember állandóan friss, fiatal.  Idősebb szerepben a Hosszú út az éjszakában Eugene O' Neill volt a mérföldkő. Eredetileg Schütz Ilára volt kiírva, de ő sajnos, meghalt, s Sztarenki Pál megkeresett, hogy elő van készítve minden, vállalnám-e. Természetesen, elvállaltam. Ott a Besenczy Árpát és a Schnell Ádám volt a két gyerekem! Akkor azért  azt kellett mondanom magamnak, hogy hoppá, hogy is van ez?  A Shyrley-ben viszont negyvenhat éveset játszom, és a közönség elhiszi, hogy annyi vagyok. A kérdésre azt válaszolhatom, hogy nem volt nehéz váltanom.

Nem azt mondom hogy mindig azt a szerepet kaptam, amit szerettem volna.  Nekem a kisebb szerepekben kellett megedződnöm. Egy idő után elhatároztam, hogy ez nem kis szerep, csak 7-10-ig ezt a kis szegmensét látjuk az ő életének. Azt mondtam magamnak, jól van Vándor, ezt megcsináljuk, de úgy hogy az tapsos legyen. És akkor az volt az én boldogságom. Annak semmi értelme, hogy bejössz a színházba keseregni, morogni, hogy én azt a másik szerepet azt milyen jól megcsinálnám, de nekem most csak ez jutott. Nem. Ezt kell megcsinálni úgy, ahogy senki más nem tudja megcsinálni. Ezután tényleg sikerem volt, mert szeretettem a szerepet és ezt a nézők is megérzik és akkor ők is szeretnek. Ez engem boldoggá tett. Nem nyafogok, megpróbálom mindenben megtalálni a jót azt  a picit, amiért érdemes.

Voltak azért zajos sikerek is...
  –  Igen, a darabok közül a Made in Hungáriát, háromszázhuszonegyszer játszottunk. Nagyon szerettem és a filmben is megkaptam a mama szerepét.  Imádtam a darabot és  Fenyő Miklóst is, aki annyira éli-tudja ezt a műfajt. Voltak előadások, amikor oldalt, a súgó mellett álltam, és buliztam. De itt volt a Sose halunk meg a Koltai Robival. Gyönyörűség volt az a színdarab. A koreográfiáét zseniálisan  Bodor Johanna készítette, s  Dés László csodálatos muzsikája… annyi minden volt itt..

Voltak szerepálmai?
  –  Hát...  Nem merek álmodozni.  Úgy gondolom, hogy  amire az ember vágyik és megkapja, az csalódást jelent.

Minden alakításából erő sugárzik...
  –  Nem tudom, ilyen vagyok. Ilyen lettem  mert elhatároztam, hogy ilyen leszek . Hála Istennek megtapasztaltam a föntöt és a lentet is, különben nem tudnám,  egyiket sem értékelni.  Amikor fönt van az ember, az is veszélyes, az még veszélyesebb mint a lent. Én nagyon picit voltam csak fönt, de hála Istennek az orromra koppintottak, és akkor megtanultam azt is, hogy  hogy nincsen büntetlenül semmi.  Amikor lent voltam, akkor lettem erős. Talán a környezetemnek,  mindenkinek meg akartam mutatni,  hogy én nem fogok elveszni. Nem hagyom. Ez nagyon nehéz, és a szándék nem mindig jön be. Néha akkor is életvidám vagyok, amikor nincs nincs rá okom, mert ha elsüppedek, az csak nekem rossz. Mindenki mást nem érdekel. Az nekem rossz és azoknak akiket én szeretek, s akik engem szeretnek. Nekik meg miért okozzak rosszat?  Az embernek az agyában el kell döntenie ezt, és én eldöntöttem huszonévvel ezelőtt. Nagyon nehéz időszak volt akkor az életemben, de akkor eldöntöttem, hogy kikeveredek belőle, hogy megtalálom a szépet, az örömöt, ha pici, ha csak egy körömfeketényi, akkor is.   Voltam én már olyan helyzetben, hogy semmibe vettek, és abból kellett kitörnöm.  A kemény élet is tanítja az embert, s igazából akkor tud kinyílni, ha olyan közegbe kerül, ahol kíváncsiak az emberre. Bizonyos dolgokra meg kell érni, bizonyos dolgok egy idő előtt nem történnek meg.  Nem lehetünk rögtön negyvenévesek. Negyven évesen már egészen különleges és sokrétű dolgok történnek az emberrel. Semmit nem lehet megúszni,  viszont a tapasztalás amit tanul az ember, azt lehet kamatoztatni.

Sok feladata darabban játszik, s új szerepek is várják…
  –  Ez is olyan érdekes. A dolgok néha szembejönnek, néha nem. Még márciusban-áprilisban  úgy volt, hogy csak a Nem élhetek muzsikaszó nélkül lesz az egyetlen egy, semmi más. Múltak a hónapok, és ebben az évben öt premierem lesz. A Nem élhetem muzsikaszó nélkült Mikó István rendezi a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban, s járjuk vele majd az országot is, úgyhogy igazi vándorszínész leszek. Mit tesz az ég?, ebben a darabban a három öregasszony körül én leszek a legöregebb. Aztán a Zenthe Ferenc Színházban lesz a Bunbury, itt  a József Attilában volt a Nagy négyes, játszom a Karinthy Színházban, a Pinceszínházban a Jövőre veled ugyanitt 2-t Kocsó Gáborral, s megyek a Mozsár műhelybe, ahol egy Egressy Zoltán-darabban játszom.

A filmszerepekről is kell beszélnünk...
  –  A Kenguruval kezdtem, és arra nagyon büszke vagyok hogy  mostanában nincs olyan hónap, hogy valamelyik tévé műsorán ne szerepelne. El kellett telnie negyven évnek, amíg meg tudtam nézni magamat benne. Akkor már nem azt néztem, hogy jaj istenem, hogy játszom, hogy nézek ki, hanem az egészet, s tudtam élvezni is.  Én nem szeretem visszanézni magam. Filmre vették Márai Sándor: Judit – asszonymese egy részben, amely a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház előadása  volt, s amelyet ott csak tízszer játszottuk. Nagyon szerettem. Ó, és volt a Patika sorozat, amiben játszottam csodálatos színészekkel. Örülök, hogy a kipróbálhattam azt a műfajt. Aztán jött a Jóban rosszban.  Akkor én voltam mindenki Lenkéje. Érdekes volt a napi forgatás. Négy év volt az életemből, és örülök neki hogy volt ilyen. De ha valami elmúlik, utána jön az újabb és újabb feladat...