Ez az első találkozásod a darabbal?
   –   Alkotóként igen. De nézőként már régóta ott van a múltamban és a lelkemben.  1976-ban kerültem vidékről Budapestre, és egy évre rá láttam először ezt a drámát egy amatőr színházi produkcióban, aztán olvastam a regényt, láttam Milos Forman többszörös Oscar díjas filmjét Jack Nicholsonnal a főszerepben, utána jött a híres vígszínházi előadás. Most kihívás lett számomra ezt megrendezni.

Zavart-e téged, hogy megvoltak számodra ezek az előzetes élmények, illetve hogy a nézők többségének is van ’Száll a kakukk fészkére’- élménye, és ebből fakadóan elvárása?
   –   Egyik se zavar. Amikor először rendeztem A király beszédét Kaposvárott, akkor sem zavart, pedig az is mindenkinek ott volt a fejében. A film az film, a színház pedig színház - két teljesen különböző élmény. A filmet nézed a moziban vagy egy kényelmes fotelben, bármikor ismételhető, a színházban élő személyek vannak, akik ott és akkor játsszák el az előadást. A néző sem azt várja el a színháztól, mint a filmtől. Az általam látott színpadi verziók már amúgy is nagyon messze vannak, és engem inspirál az, ha valamit láttam korábban, és nekem is csinálni kell belőle egy másikat.

A filmre úgy emlékszem vissza, hogy sokat lehetett rajta nevetni. Most pedig ugyan lehet nevetni rajta, de ez a történet szívbemarkolóan tragikus.
   –   Ilyen világot élünk, belőlem ma ez a tragikomikus hang jön. Számomra a kulcsmondatot McMurphy mondja el: ’én legalább megpróbáltam’. Tehát meg kell próbálnunk ezen a világméretű elmegyógyintézeten, amiben élünk, túllépni, és újrakezdeni, utat mutatni. Nekem most ez a kórképem.

McMurphy nagyon egyedi karakter, és egyedül küzd egészségesként ebben a betegek alkotta mikrotársadalomban, amit a színpadon látunk. És éppen azért, mert egyedül van, bukásra van ítélve, a konformista szemlélet nem tűri el a másságot. Tehát: miért próbáljuk meg, ha egyébként bukásra vagyunk ítélve?
   –   Az az ember, aki megpróbálja, az nem tehet mást. Ha tudja, hogy keresztre feszítik a végén, akkor sem tehet mást. „Száll a kakukk fészkére, ki lesz kakukk vesztére?” Ez a kis versike elhangzik egy kislány hangján az előadásban. Itt McMurphy a kakukk, aki önmaga naivságának, meg a benne lévő maradék emberi tisztaságnak az áldozata.

Viszont van egy nyertes – Bromden főnök, az indián, aki egy kataton állapotot színlelve a rendszer számára veszélytelennek tűnik, s ez a taktika lényegesen hatékonyabb a túlélése szempontjából.
   –   Ő az egyetlen, akinek a szabadságtudata és a létezéstudata még egészséges maradt az elektrosokkok ellenére is, a gyógyszereket pedig már hosszú ideje kiköpi. Ő embert farag önmagából, de ehhez kell McMurphy példája is. S van még itt egy nagyon fontos dolog az indián történetében. Az utolsó elektrosokk után levágják a haját.  Ez egyáltalán nem véletlen. Bromden elbeszéléséből tudjuk meg, hogy az a legnagyobb megszentségtelenítése egy indián embernek, ha hozzányúlnak a hajához. Ez történt az ő apjával is, akit aztán összevertek és alkoholistaként halt meg. A feleségem emlékére is alakítottam így az előadás végét, aki félig indián volt, s egy évvel ezelőtt hagyott itt bennünket…

McMurphy szembenéz a helyzetével, próbálgatja, hogy meddig mehet el, a hatalmat pedig egyértelműen Ratched nővér képviseli…
   –   …S hogy ez mennyire így van, azt bizonyítja az orvosok jelenete is. Szokolai Brigitta dramaturggal alapvetően a Dale Wasserman által megírt drámaszöveg alapján dolgoztunk, de ez hiányzik belőle, ezt a részt a regényből emeltük be. Egy ápolónő ül az asztal sarkán, és a diplomás orvosok arra várnak, hogy bólintson rá arra, amit ők gondolnak. S a végén föláll és azt mondja: ’Ez nem így van, az úgy van, ahogy én gondolom’. Ehhez a jelenethez azért is ragaszkodtam, mert borzasztóan fontosnak tartom, hogy nézzünk át egy pillanatra a túloldalra, egy másik szociális körbe, ahol ugyanúgy elkezdik marni azt, aki megszólal, mint ahogy az ápoltak is egymást marják a gépezetben. Ugyanazok az arcok, ugyanazok a problémák, ezért is játsszák ugyanazok a színészek az orvosokat is, meg az ápoltakat is. A két társadalmi rétegnek a különbözősége és azonossága számomra mindig is fontos volt.

Sok fontos szereplője van ennek a darabnak a főszereplőkön túl is.
   –   Dr. Spiveyről, az orvosról azt mondják, hogy morfinista. Hogy naponta hozzájusson a cucchoz, meghunyászkodik. Ezért tudja őt Ratched nővér kötélen rángatni. Mindenhol vannak olyan igazoló mondatok, amik megmagyaráznak bizonyos viselkedési formákat. Vagy ott van Harding, a Betegtanács elnöke, egy rendkívül intelligens, művelt ember, de a homoszexualitása okán problémája van a feleségével, mint ahogy Billy Bibbit sem boldogul a nőkkel, az ő  szerencsétlen halála szimbolikus erejű. A történet azért jó, mert minden néző talál ismerőst a szereplők között.  De van egy furcsa csavar ebben a történetben. Kiderül, hogy a betegek nagy része önként van bent. Ők ide menekülnek a valós élet elől. Bármikor kimehetnének innen, de kényelmesebb ebben a fura diktatúrában létezni, mintsem szembenézni a világgal, a problémákkal, a tragédiákkal, vagy éppen megtanulni boldogan élni.

Közel két évvel ezelőtt találkoztunk először itt a József Attila Színházban, akkor Bereményi Géza Eldorádóját rendezted.
   –   Itt is előjött a kérdés: nem félsz, hogy a film olyan emblematikus lett? Természetesen nem féltem, mint ahogy Bereményi is a filmforgatókönyve után írta meg a drámáját, Az arany árát, amit egy csomó helyen bemutattak. A József Attila Színház számára átdolgozott verzióban visszatért az eredeti címhez, még új dalt is szerzett hozzá.  Az Eldorádó életem legkellemesebb munkái közé tartozik, elsősorban azért, mert nagyon szeretem Bereményi írásait, és boldoggá tett, hogy vele dolgozhattam. Hihetetlen szeretettel segítette, hogy ez az előadás megszülessen. Sajnos, épphogy csak bemutattuk, a Covid megölte, és azóta sem tud főnix madár módjára a hamvaiból előkerülni. Decemberben játsszuk utoljára, a Sors halálra ítélte, nagyon fáj.

Te egy sikeres színész voltál itthon, amikor 1988-ban elhagytad Magyarországot. Miért?
   –   Elkezdtem forgatni egy négyrészes francia tv-filmsorozat főszerepét. Akkor még franciául sem tudtam, fonetikusan tanultam meg a szöveget. Közben megismerkedtem az első feleségemmel, és különben is tele voltam azzal a vággyal, hogy mást csináljak, máshogy éljek, úgyhogy a szerelemtől is átitatva ottmaradtam Franciaországban. Akkorra már 10 évet tudhattam magam mögött itthon a színészi pályán. Főiskolás korom óta szerepeltem tv-filmekben, tv-játékokban, 6 évet töltöttem a Nemzeti Színházban, Veszprémben is játszottam vendégként. Akkor még csak színészként dolgoztam, de az osztálytársaimat már szívesen rendeztem a főiskolán. Istentelenül szerettem rádiózni is. Képzeld, most a rádió egykori épületében forgattam egy HBO-sorozatban, de hát 1985-ben játszódik a történet, nem kellett változtatni semmin. Nagyon megdobbant a lelkem a Pagodában, és megtaláltam az ideiglenes rádió belépőmet is most a költözéseim során.

Szakmailag ki tudtál-e teljesedni Franciaországban?
   –   Ahhoz képest, amit Magyarországon csináltam, rendkívül kevéssé. Színészként az első tíz évben játszottam színházban Párizsban, aztán tv-sorozatokban, de ezek nagyon messze voltak az itthoni lehetőségeimtől. A második feleségem révén az ő balettfőiskoláján kezdtem el tanítani 1999-ben Cannes-ban, ahol éltünk, de tanítottam egy színiiskolában az olaszországi Udinében is, és 2000-től rendszeresen rendezek is Magyarországon vidéki színházakban, így voltam Szegeden, Veszprémben többször is, Kaposváron, Győrben, Szolnokon, Zalaegerszegen. Különös csodák kellenek ahhoz, hogy az ember egy más országban komoly karriert tudjon befutni. Külföldön nem akcentus kérdése egy-egy szerep, hanem a körök kérdése. Hiányzik az a neveltetés, az a fajta beágyazottság, ami a szülőhelyeden automatikusan körülvesz. Szakmailag azért nem voltam boldogtalan, mert nem volt soha olyan hiányérzetem, hogy nekem nagyon máshol kellene lennem. Az utóbb húsz évben az évi 1-2 rendezés itthon kitöltötte azt a vágyat, ami bennem volt, ettől egyensúlyban éreztem az életem.

Visszatekintve: jó döntés volt elmenni?
   –   Abszolút. Tudod, Edith Piaf énekli azt a fantasztikus dalt, hogy: ’Nem bánok semmit sem’. Nincs mit megbánni, az életem úgy volt kerek, most pedig így lesz kerek, hogy hazajöttem véglegesen egy éve. A feleségemmel már régebb óta tervezgettük, hogy majd itt élünk. Ő mint táncos és tanár már korábban nyugdíjba ment, nem kötötte Cannes, és amúgyis az elmúlt 20 évben az összes magyarországi rendezésem részese volt. Együtt kerestük a zenéket, segített a koreografálásban, az utolsó 3 évben mindig itt ült a próbáimon. A gyógyíthatatlan betegsége azonban elkezdett súlyosbodni, úgyhogy a hazaköltözésre az ő eltávozása után tudtam pontot tenni. Most, hogy egyedül maradtam, már nincs semmi értelme, hogy Franciaországban maradjak. A munkám itt van – átlagban évi 2 rendezés egy évben, ez számomra ideális. A fiam, Sandor Funtek ugyan Párizsban él, de felülünk a repülőre, ha látni akarjuk egymást. Ő most lesz híres filmszínész, megvolt az első nagy mozifilmjének, a Supreme-nek  a bemutatója a legnagyobb párizsi moziban, büszke vagyok rá.

Nem sajnálod, hogy már felnőtt egy generáció, akik nem tudják, hogy ki az a Funtek Frigyes?
   –   Nem baj, majd megtudják. Januárban a zalaegerszegi színházba megyek vissza rendezni. Ott pont két éve volt a bemutatója az Augusztus Oklahomában című darabnak és most A király beszéde új verziójára kértek föl, februárban lesz a bemutató. Egyébként játszani is fogok. Tavasszal a komáromi Jókai Színházban Tótot alakítom Örkény klasszikusában. Ez akkora kísértés, hogy azt neked elmondani nem tudom. Egyrészt örülök, hogy játszhatok újra, másrészt rendeztem már háromszor a Tótékat, úgyhogy nekem ez a darab egy óriási szerelem. Most vállaltam a hóhér szerepét, akit akasztanak. Megint tejes a szakmai életem, boldog vagyok.