Játsszunk Áron. Ha egy épületre kell gondolnod, mi jut először eszedbe?
   –  Ha nem tudnám, hogy nyilván színházról fogunk beszélgetni, akkor a családi házunk jut eszembe, ahol most élünk Topolyán. S az, hogy mennyi mindent kéne még ott csinálni. Ez most egy nagy változás az életünkben, s jól esik nem nagyvárosban élni. Jó ez a nyugalom. Most az utazgatást kell megoldani, de mindjárt kész a vasút, úgyhogy ez is könnyebb lesz.

Akkor egy színház épülete sem jut eszedbe erről a kérdésről? 
   –  Ha mondanom kéne valamit, akkor most azt mondanám, hogy nagyon érdekel a Szabadkai Népszínház új épülete, mert én még játszottam a régiben, láttam romjaiban is a nagyszínpadot, szóval nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fog kinézni, s az újságban eddig nem nagyon lehetett képeket látni a színpadról, pedig lassan elvileg megnyitja a kapuit. Egyébként nyilván beugrik mindegyik színház épülete kívül–belül, ahol játszottam, de egyikhez sem kötődöm különösebben. Ez lehet azért van, mert már jó ideje nem vagyok sehol társulati tag.

Jelenleg fő állásod az Újvidéki Művészeti Akadémián van, a fiatal színészpalántákat terelgeted, biztosan van, aki számára példakép vagy, amolyan mester figura. Te kit emelnél ki, esetedben ki volt a mester?
   –  László Sándor. Engem is ő tanított a főiskolán, s ezek az évek voltak a vízválasztók. Vele, és nála éreztem meg azt, hogy történt egy áttörés. Mert nem adta fel a reményt velem kapcsolatban, s visszagondolva csak apróságok kellenek, hogy átszakadjon az emberben valami, de kell valaki, aki ezt ki tudja piszkálni. Nem arról van szó, hogy attól kezdve jó színész lettem, hanem arról, hogy sikerült egy olyan dolgot megoldani, vagy olyan állapotot produkálni, ami előtte távol állt tőlem, vagy nem tudtam eljutni odáig. Szóval megtörtént az, hogy úgy tudtam átélni valamit, hogy annak tétje legyen, az életem múljon rajta. A részletekbe nem mennék bele, de volt ott zongoraemelgetés is, tehát minden módszert kipróbáltunk, hogy egy indulat generálódjon bennem, közben csak verbálisan, képzeletben elmentünk valahová és megtörtént.

Nagyon sok rendezővel dolgoztál az évek alatt, sok főszerepet eljátszottál. Voltak kedvenc rendezőid?
   –  Nem is rendező, hanem a jó hangulat, ami nekem fontos. Egy próbafolyamat, ami negatív érzések nélkül történik, amire jó visszagondolni. Aki ezt tudja generálni, s még jó előadást is rendez a végén, na azt tartom jó rendezőnek, ő helyet kap a lelkemben. Legrosszabb nyilván az, ha rossz előadás születik, és rossz szájízzel gondolsz még a próbákra is. A színészbarát rendezőket szeretem. S itt mindegy mi az előadás története, egy dráma vagy egy musical készül-e. Fontos számomra, hogy flottul, jól menjenek a próbák, a rendező ne legyen energiatolvaj, én is adjak, ő is adjon. Úgyhogy nem is sorolok fel senkit, mert valaki úgyis kimaradna. 

Ha egy szerepet kéne kiemelned tudnál?
   –  Nem. Azokat szerettem, amelyekért meg kellett dolgozni. S ez nem változott az évek során. Mert még mindig kíváncsi vagyok magamra. Figyelek rá, hogy ne azon kapjam magam, hogy a rutin és a berögződött dolgok visznek előre. Persze ezektől nem tud menekülni az ember, s biztos van egy kis lerakódás, de én folyamatosan kíváncsi vagyok, hogy mi van még bennem, milyen új színek. S pontosan tudja a színész, amikor valamit rutinból old meg, s azt is érzi, amikor olyan utat jár, ami nincs kitaposva.  

Ha már a szerepeknél tartunk, az évad végén a Zentai Magyar Kamaraszínházban láthattunk, Kiss Csaba rendezésében a Sirályt vitte színre a csapat. Nem először játszol ebben az előadásban, anno Trigorin szerepében láttunk, most pedig a Doktor szerepét öltöd magadra. Egy idősebb karakterét.
   –  Akihez viszont még nem is vagyok elég idős tulajdonképpen. Esetünkben történtek szerepösszevonások is, az enyém is össze lett volna, Dorn és Szorin karakteréből gyúrtak, de igen, egészen más ez, mint ami anno Újvidéken volt. Én nem siránkozom azon, hogy miért nem játszom fiatalabb karaktert, ez az élet rendje. Most már abban bízik az ember, hogy egészségileg és fizikailag bírja a strapát, s ami megtalálja, azt elvállalja, de huszonéves embereket nem fogok játszani, és nem is szeretnék.

Amikor az Újvidéki Színházból a generációd több tagja Budapestre szerződött neked nem fordult meg a fejedben, hogy te is menj?
   –  Annyira nem. S a mai napig keresem a választ rá, hogy miért. De nem hiányzik, nem hiányzott. Lehetőség volt bőven, de nemet mondtam. Nem akarok szentimentális dumával jönni, hogy szerintem nekünk itt kell tenni a dolgunkat és tartani másokban is a lelket ezáltal, de ebben is van valami. Másrészt, ahogy mondtam én egy nyugis ember vagyok, a nyüzsgést már nem bírom. S hogy állandóan talpon legyek, készenlétben, egyik helyről a másikra siessek, ez engem nem vonz. Fiatal korodban elszalad melletted az élet, nem gondolsz családalapításra, sem semmire, ahogy kell, de aztán már fontos, hogy valamire azt tudd mondani, hogy otthon vagy, s én ebben a kis Vajdaságban, a házunkban ki tudom mondani, hogy itthon vagyok. S ez most nagyon jó.

S nem panaszkodhatsz, hisz sokat játszottál, s most ismét elég sűrűn látunk színpadon. Te szerintem azért mindig is A Balázs Áron voltál, amolyan vajdasági színészlegenda. Ezt te érzékelted?
   –  Az a színész, aki azt mondja nem szereti, ha tetszik másoknak, az hazudik. Nekem is jól esik, ha szeretik, elismerik, amit csinálok. De túlságosan azért ezzel soha nem foglalkoztam. Más azért itt Vajdaságban színésznek lenni, mint Magyarországon, ahol azért tényleg vannak, akik sztáréletet élnek. Na ez nekem nem hiányzik. Én néha még mindig zavarba jövök, amikor Újvidéken odajönnek hozzám random emberek gratulálni. Persze jólesik, de nem tudom hova tenni. Szóval azért én nem úgy élem meg magam, mint egy sztárt, s szerintem nem is voltam az soha. (nevet)

Mennyire volt könnyű búcsút inteni az Újvidéki Színház társulatának, ahol évekig tag voltál?
   –  Akkoriban nem állt túl jól a szénám a színházban, a vezetőséggel sem voltunk túl jóban, s elém jött a lehetőség, hogy mehetek László Sándor mellé tanársegédnek. Dönteni kellett, s így döntöttem. De a mai napig megkérdőjelezem magam, hogy jól csinálom-e, jó tanár vagyok-e, de abban a pillanatban amikor elkezdünk dolgozni a gyerekekkel, eszembe jutnak dolgok, tudok nekik segíteni, kimozdítani, kicsit arrébb taszigálni őket, szóval ilyenkor azért megnyugszom. És hihetetlen jó érzéssel és büszkeséggel tölt el látni a diákjaimat később színpadon, s azt látni, hogy sikerük van. Ilyenkor érzem, hogy ehhez egy picit talán én is hozzájárultam.

Kevesebbet játszol, mint régen, megválogatod, mit vállalsz el? 
   –  Kevesebbet játszom, s ez most nagyon meg is felel. Most legutóbb két produkció próbafolyamata picit összeért, s az már megviselt, mert közben utazgatnom kell, ott az iskola is, összeszervezni sem kis dolog. S arra azért mindig ügyelek, hogy a próbák ne ütközzenek az óráimmal. Szóval vannak napok, amikor azt érzem na ez most nem hiányzott, de csak magamat hibáztathatom, hahaha. Egyébként, ha hívnak, s tetszik a darab, a csapat, a rendező, tehát úgy minden, akkor azért el szoktam vállalni a felkéréseket.

Több színészgenerációt vezettetek már a pályára, te milyennek látod a mai fiatalokat? Megvan bennük az a tűz, ami mondjuk bennetek megvolt? 
   –  Ha általánosságban kell beszélni róluk azt mondom óriási különbségek vannak, s nem feltétlen pozitív irányúak. Ezt próbáljuk megfejteni, miért lehet, talán a fantázia, a merészség hiánya, az elképzelés magáról a színházról, ez mind nagyon más volt a mi időnkben. Az olvasottságról is lehetne beszélni órákat, de valahol megértem, hogy keveset olvasnak, hisz ott van a zsebükben minden válasz a telefonokon. Én is azon kapom magam néha, hogy az információdömping miatt néha csak beleolvasok egy cikkbe, de ha túl hosszú már lépek is a következőre. Más a történet, ha egy könyvet veszek a kezembe. Mert akkor a telefont leteszem, és olvasok. Szóval mindent tálcán kapnak ma már a fiatalok, nem kell semmiért sem megküzdeniük. Talán itt rejlik a különbség gyökere.

A következő előadás, amiben láthatunk, azt Tomi Janežić szlovén rendező viszi színpadra az Újvidéki Színházban, ez pedig az 1981. Tomira jellemző, hogy a pszichodráma eszközeit használva dolgozik. Mennyire áll hozzád közel ez a módszer?
   –  Most találkozom először az ő munkamódszereivel, s nagyon érdekel. Próbálom elsajátítani, van még rá egy kis időnk, igyekszem ráhangolódni arra a vonalra, amit ő képvisel. Abban biztos vagyok, hogy egy nagyon izgalmas, szokatlan dolog születik majd meg úgy színészileg, mint rendezésileg. Nagyon tetszik, hogy nem színjátszást kér, hanem ezt a lélektani narrációs realizmust, ami eszköztelen. Szóval nagyon érdekes.

Nehéz úgymond „nem színészkedni”?
   –  Nem könnyű. Most nem kell úgy erőlködni, hogy kipréselj magadból valamit, hanem majdhogynem természetesen jönnek a dolgok. Tominál nincs negyedik fal, nagyon a közönséghez szól, velük kommunikál. Pengeélen táncol a dolog, mert színészként azt kell eltalálnod, hogy mi az, ami nem zavaró, mi az, ami a közönséget kíváncsivá teszi és figyelni fog végig, figyelni kell hogyan vezeted át a jelenetet. Ez az előadás egy kulináris dolog lesz ebben a színházi konyhában.

Áron, amikor a sötét oldalon ülsz, azaz előadást nézel mennyire tudod nem szakmai szemmel nézni azokat?
   –  Hú, én nagyon rossz néző vagyok. Számomra a jó előadás az, ami hat rám. Persze nehéz félretennem azt, hogy tudom, hogy van előtte egy hatalmas munka, a próbafolyamat, de ha ezt el tudom felejteni annak az előadásnak már félig nyert ügye van nálam. De sok bajom szokott lenni, a rendezői megoldásoktól kezdve a színészi játékig. De könnyebb lentről okosnak lenni, mint a színpadon. Mert volt, hogy én is sok energiát fektettem egy előadásba, aztán azt mondták, hogy hááát, láttunk már jobbat is.

Van olyan előadás a közelmúltból, ami nagyon hatott rád?
   –  Nincs. Rég volt katarzis élményem. Anca Bradu rendezőnő törte a magyart, ő mondta mindig, hogy: jobb, mint rossz. Hát ez a mondata nekem is sokszor eszembe jut. De láttam sok jó színészi alakítást, vagy egy jó díszletet, jó megoldást, de egy teljes előadás, ami letaglózott volna, olyan már régen volt.

Monodrámán nem gondolkoztál még soha?
   –  Ezt így nem mondanám, de még nem találtam meg azt a témát, szöveget, amire azt mondom, hogy na, ezzel mondani is tudnék valamit, és színészként is ki tudnék teljesedni benne. Egyszer biztosan szembejön. De ráéreztél, mert gyakran megmozdul bennem, amikor monodrámát látok, hogy ez egy iszonyatos meló, egyedül fenntartani a figyelmet, a feszültséget, s milyen jó lenne kipróbálni. Szóval ez még várat magára.