A miskolci operafesztivál, amely évről évre mindig valami egyedit, különlegeset kínál. A rendezvény 2020 nyarán már a huszadik születésnapját ünnepelheti, a beharangozó operagálán, december 7-én az Ezrek operáinak részleteiből válogattak, ami szintén a fesztivál műfajteremtő sorozatai közé tartozik. A jubileum apropóján beszélgettünk az alapító  fesztiváligazgatóval az opera korszerűségéről, karmesteri karrierjéről, valamint hamarosan színre kerülő operájáról.

A két évtizedből mennyit töltött Miskolcon?
  –  A 2020-as lesz a tizenötödik alkalom. Az első három esztendőben irányítottam a miskolci munkát, aztán vendégként háromszor dirigáltam a fesztiválon, s a jubileumi sorozat lesz a kilencedik, amikor fesztiváligazgatóként vezetem a rendezvényt.

Sikertörténetként indult, hiszen hatalmas összeggel kezdtek neki a Bartók Plusznak, amikor azonban újból átvette a sorozat irányítását, már jóval kevesebb pénzből gazdálkodott, de nem emiatt választott különleges programot…
Valóban óriási összeggel indulhattunk, hiszen 2001-ben majd négyszáz millió forintot kaptunk, ami mai értéken 730-nak felel meg. Tíz esztendővel később, 2011-ben 140 milliós büdzsével vettem át ismét a vezetést. Nehéz helyzet volt, több évig kénytelenek voltunk ilyen szűkös költségvetésből életben maradni. Majd 2016-ban történt előrelépés, akkor a Bartók-év kapcsán emelték háromszorosára a támogatásunkat, s azóta is évről évre ilyen összeget kapunk. De ez is csupán a fele annak, amivel indultunk… S valóban történt koncepcióváltás az évek során, de nem amiatt, hogy olcsóbb legyen a sorozat. Akadt volna ugyanis költséghatékonyabb megoldás, el is mondtam a miniszternek, hogy rendezhetünk regionális miskolci operanapokat, amelyre meghívjuk a környező országok operabemutatóit, felkérek egy-egy jó vendégművészt, de akkor felejtsük el Bartókot, mert az elmúlt időszakban már minden épkézláb előadását vendégül láttuk. S persze, akkor nincs zenei koncepció, nincs nemzetközi érdeklődés. Ha azt szeretnénk, hogy egy Bartók nevével fémjelzett fesztivál hosszú távon életben maradjon, akkor változtatni kell.

Már a kezdetekkor lehetett tudni, hogy Bartók mellé nem lehet sokáig beilleszteni egy másik zeneszerzőt…
Megtaláltam egy korábbi cetlimet, amelyen az szerepel, hogy ebben a koncepcióban jó tíz év van, azután változtatni kell! S ha megnézem, hogy milyen fesztiválokat találni a világban, azt látom, azok maradnak fenn, amelyeknek valamilyen mondanivalójuk van az operaélet számára. Unikálisnak kell lenni. S akkor jutott eszembe, hogy évtizedek óta foglalkoztat a gondolat: de jó lehetett az aranykor, amikor arra készültek az emberek, hogy Verdi megírja az új operáját. Olyan jó volna ismét erre várni! Ezért született az operaíró-versenyünk.

Ezáltal máris egyedi lett a sorozat. Négy alkalommal rendezték meg eddig ezt a megmérettetést. A győztes darabok közül hány alkotást játszanak a fesztivált követően is rendszeresen?
  –  Kettőt-hármat, de azt kell mondjam, hogy a negyedik verseny döntőseit - további négy darabot - is bármikor, bárhol sikerrel lehetne vinni, és ezt már óriási eredménynek tartom. A verseny missziója, hogy legyen megint népopera, hogy olyan zenedrámákat írjanak a szerzők, amelyek tetszenek az embereknek. S ahogy egyre jobban beleásom magam a témakörbe, azt látom, az utóbbi száz évben már születtek ilyenek alkotások, elég csak Korngoldra, Schrekerre, Franz Schmidtre gondolni. Csak úgy látszik, van egy évszázados csúszás, mire ezek bekerülnek a köztudatba. Amikor azt mondják, hogy a huszadik századi zenét az emberek nagy része nem szereti, akkor ez egyrészt igaz, másrészt viszont igenis akadnak kiváló, tetszést arató szerzemények, csak ezek nagyon lassan válnak ismertté.  

–  Viszont ez alatt a majd két évtized alatt sikerült elérnie, hogy a miskolci közönség szívesen üljön be az ismeretlen darabokra vagy ősbemutatókra…
Ezért is szedtük szét részekre az operákat, hogy aki nem bír három felvonást végighallgatni, legalább egybe kóstoljon bele. Aki haladó, az természetesen megnézheti egyben az egészet, de aki csak ismerkedik, annak elég apránként adagolni a művet. Így hétfőn-szerdán hangzott fel egy-egy felvonás, pénteken pedig látható volt egyben a darab. Ez lett az Ezrek operája. Nagy kérdés volt persze, hogy anyanyelven vagy magyarul játsszuk. Ezt eldöntötte a pénzhiány. Maradt az eredeti verzió, de már az első mű, a Tosca nagy sikert aratott olaszul. S tényleg sikerül a publikumot becsábítani az operaíró-verseny darabjainak bemutatóira is…

Carreras, Pavarotti, Kesselyák. Ahogy néztem a 2020-as, előzetes terveket, ez a három név bukkant fel mindenütt.
Nagyon örülök, hogy a katalán tenor lesz a jubileumi fesztivál díszvendége, s a Pavarotti Alapítvánnyal is együttműködést tervezünk. Itt járt ugyanis az özvegye, Nicoletta Mantovani a Cinefesten. Bemutatták az olasz énekesről szóló filmet, amit kiváló alkotásnak tartok, mert sikerül benne megmutatniuk Pavarotti lelkét. Sokat beszélgettünk az özveggyel, meséltem az operafesztiválról, arról, hogy miért szeretném életre kelteni a népoperát, hogyan tudjuk a műfajt közelebb vinni az emberekhez, miért fontos, hogy legyen a komoly és a könnyűzene között átjárás, így Nicoletta végül azt kérdezte, mit csinálunk együtt: Miskolc és a Pavarotti Alapítvány. Az ötödik operaíró-versenyünk promotálásában ők is részt vesznek, most állapodunk meg a részletekről. Mi pedig mindent megteszünk,hogy valóban ‘In memoriam Pavarotti’ legyen a seregszemle.

Hogy minél jobban sikerüljenek ezek a kompozíciók, Ön még hétpontos ajánlást is megfogalmazott a szerzők számára. Megfogadta a saját tanácsait, amikor megírta a nemsokára színre kerülő operáját?
  –  Igyekeztem… Hazatérés a címe, s Kryon, azaz Lee Carroll spirituális regényéből született. A főhős kap egy levelet a régen halott apjától, azzal az üzenettel, hogy hét angyalhoz látogasson el, akiknél tanulnia kell. A regény rengeteg drámai lehetőséget rejt, a színes angyalok, a színpompás otthonaik pedig nagyon látványosan színpadképet… Az operámban akad tenor, bariton, rocktenor hős. Müller Péter Sziámival 2000 óta akartunk operát írni. A parfüm című regény  adtam neki oda akkor, még a film és a musical születése előtt. Tele volt írva több kottafüzetem vázlatokkal, de valahogy az a darab mégsem állt össze. Aztán 2010 környékén nagyon megfogott a Hazatérés című kötet. Folyamatosan dolgozott bennem, majd 2014 nyarán egyszer csak hajnalban felébredtem, átnéztem a könyvet, és egyetlen óra alatt megírtam a jelenetbeosztást. Nagyjából két hét alatt megszületett a két felvonásos opera zenéje, miközben négy órákat aludtam. Megtapasztaltam, hogy milyen, amikor az embernek van ihlete. Nem bírtam olyan gyorsan írni, ahogyan a fejemből áradtak a zenei gondolatok. Két hét alatt a zongorakivonat is készen volt. Egy hónapra rá az pedig megvolt az első hangszerelés. Nagyjából egyetlen esztendő  alatt teljesen elkészültünk. Az eredeti szöveget én írtam, amit Müller Péter Sziámi - sok szenvedés árán - átdolgozott, hiszen akkor már teljesen készen volt a zene…

A tervek szerint 2020-ban lesz a bemutató. Miért Olaszországban?
  –  Nem akartam Miskolcra vinni. Szerettem volna, ha ez az előadás magánprodukcióként születne meg, s Rosta Máriának tetszett az ötlet… Az itáliai ősbemutató előzménye pedig annyi, hogy egy korábbi operafesztiválunkon az egyik győztes mű olasz szerzőjével jó barátságba kerültem, s az ő ügynöke is meghallgatta az operámat. Tetszett neki a darab, s azt mondta, szívesen kiadná, segítene a bemutatásban. Zenész volt korábban, így pontosan tudja, hogy milyen az, amikor a muzsikus nem szereti játszani az adott kortárs zenét… Győzköd most is, hogy írjak újabb darabokat, s a három, évekkel ezelőtt született misémet is szívesen kiadná. Jelenleg a verbanai fesztivál érdeklődik a Hazatérés iránt, meglátjuk, miben sikerül megállapodni, hiszen korábban már szó volt egy másik olaszországi helyszínről, de végül az a terv meghiúsult. A mostani helyzet szerint pedig 2022 tavaszán bemutatja az Operaház, utána előadjuk Miskolcon is.

S születik még opera?
  –  Most egy rendhagyó mise ötlete jár egy ideje a fejemben, de még nem akar összeállni… Másfél éve megszületett a kislányunk, és azóta lelassult az élet. De úgy vélem, ha kell, akkor megíródik.

Húsz éves a fesztivál, ön pedig majd negyedszázaddal ezelőtt lett harmadik a MTV karmesterversenyén. Emlékszem, akkor azt nyilatkozta nekem, az ideje jelentős részében operát, s csak a fennmaradóban akar koncerteket vezényelni.
  –  Így van, sokkal kevesebb hangversenyt vállalok, pedig nagyon sokra kérnek fel. Akinek megadatik, annak el kell döntenie, hogy opera vagy szimfonikus élet számára a fontosabb.

Ennyi idő után sem unalmasak a dalszínházi darabok?
  –  Dehogy! Ráadásul egy hangverseny túl sok időre vesz ki a dirigálásból, miközben az opera szinte lefedi az évemet. Készülni kell, próbálni, sok időt emészt fel egy-egy bemutató. Régen azt élveztem, hogyha egyszerre öt-hat dolog volt a fejemben, most azonban már szeretek egy-egy darabbal foglalkozni. Vendégeskedni viszont szívesen megyek a zenekarokhoz. Azt látom egyébként, hogy a vezető karmesterek dirigálnak 10 koncertet a saját együttesüknél, aztán mennek mindenfelé, pedig úgy vélem, hogy ebben a pozícióban a karmesternek bent kell ülnie a próbákon is. Egy zenekar teljes embert kíván. S bár akadt több felkérés, ezért nem is vállaltam szimfonikus együttesek vezetését.

Azt mondta egy interjúban, hogy egy társulat két dolog miatt játszik jól: félelemből vagy szeretetből.
  –  Remélem, nálam az utóbbi az igaz. Szeretek jó hangulatban dolgozni, másképp nem is tudok. S tisztában vagyok vele, konfliktuskerülő vagyok… A koncerteknél sokszor elhangzik, egyáltalán szükség van-e karmesterre, hiszen a zenekar magától is tudja a darabot. Az operában ez nem is kérdés, hiszen annyi minden történhet az árokban és a színpadon…

Tényleg nem unja ötvenedszer a Bánk bánt?
  –  Nagyon szeretem, most épp azt érzem, hogy régen dirigáltam Erkel darabját, jó lenne újra! Az utóbbi időben mindig csak a különleges premierek jutnak nekem… Mint például december végén Händel Messiása, szcenírozott formában.

Ezek szerint a kortárs és a különleges mellett jöhet a barokk is….
Néhány éve felkértek a Vízizenére, először nemet akartam mondani, de az öcsém, aki éjjel-nappal barokkot játszik, azt mondta, vállald nyugodtan, azt csinálsz vele, amit akarsz. Tényleg a sajátommá formáltam, és nagyon szerettem. De közben azért úgy vélem, nem az dolgunk, hogy Beethoven-szimfóniákat fogalmazzunk újra… Ma új szerzőket kell felfedezni! Egyébként mindig vita tárgyát képezi köztem és az operai zenekar között, hogy ők népszerűbb műveket szeretnének, mint amilyeneket válogatok egy-egy koncertre. Szívem szerint olyan műsorokat is összeállítanék, ami csupa-csupa újdonság! Jó volna megismertetni a közönséggel az elmúlt száz év kiváló kompozícióit. S ha rajtam múlna, alapítanék egy operatársulatot, ami kifejezetten Korngold, Hugo Wolf, Schreker, Debussy darabjait játssza. Csak nagyon sok pénz kellene hozzá, mert a nézők ezekért az operákért biztosan nem fizetnének…  Stratégiailag elhibázottnak érzem, hogy ma általában egyfelvonásosokat iratnak a kortárs szerzőkkel, mert azokat olcsóbb színpadra vinni. Ezek a művek azonban nem lesznek népszerűek, nem az a megfelelő út, ha kamara irányba indulunk. Az opera inkább a monumentalitás hangzással tudja elvarázsolni a közönséget.

Ha saját társulata nincs is, van egy operafesztiválja. Ilyen pályát képzelt el annak idején?
Úgy érzem, igen. Nem voltak konkrét elképzeléseim. Talán jobban Magyarországhoz lettem kötve, mint gondoltam, de persze ez rajtam is múlt… Legutóbb hívtak a Bécsi Staatsoperbe egy beugrásra, nem volt azonban jó az időpont. Nehéz egyszerre külföldön és itthon is karriert építeni. 

Ahogy a pályája elején megismertem a színházi gondolkodását, a rendezői érdeklődését, azt képzeltem, színházteremtő lesz…
  –  Elkényelmesedtem igaz, de nem érzem azt, hogy itt lenne a vége. A korábbi években háromszor került szóba, hogy művészeti vezetőként megkapom az Erkel Színházat, kétszer írtam is hozzá koncepciót, de végül nem így alakult. S bevallom, az, hogy napi szinten rendezzek, nem érdekel, akkor állítok színpadra egy-egy darabot, ha van vele valami különleges mondandóm. Ahhoz, hogy más jellegű operatársulatok is működjenek itthon, szükség volna regionális műhelyekre, ehhez azonban az egész vidéki színjátszás újra kellene gondolni… Sosem voltam a számok híve, úgy gondolom, minőséget kell csinálni, kevesebb előadással.

Még egy tevékenységéről nem beszéltünk, rendszeresen láthatják a tévénézők a Virtuózok sorozatában. Szívesen vállalta ezt a feladatot?
  –  Mindig is nagyon szerettem zsűrizni. A klasszikus zene sokkal mérhetőbb művészeti ág, mint ahogy az emberek gondolják. Huszonhét zenészt igenis sorba lehet állítani, és azt is tudni, ki a huszonötödik. A gyerekeknél a legfontosabb - s ezt a kritikusok nem tudják -, hogy nem a kicsiket kell megítélni, hanem csupán azt, amit hallottam tőlük. A Virtuózokba örömmel mentem, amikor hívtak, és úgy vélem, éppen azért gondoltak rám, mert az operafesztivállal, a népoperával olyan képet alakítottam ki magamról, ami megmutatja: számomra az a legfontosabb, hogy a komolyzene legyen mindenkié.

Visszatérve a jubiláló fesztiválra, említette a tenorsztárt, az operaíró-versenyt. Mitől lesz még különleges a jövő évi program?
  –  Az attól függ, hogy mekkora a költségvetésünk. Évről-évre nulláról indulunk, szokás szerint valószínűleg csak tavasszal értesülünk a büdzsé nagyságáról. Így pedig nem könnyű szerződni a fellépőkkel, s elérni, hogy több érdeklődő jöjjön külföldről a fesztiválra. Sok éve van ez már így, és a jubileumra sem változik… Még szerencse, hogy megszállott vagyok!