Hogyan jött létre az előadás?
   –  Mi négyen nagyon régóta ismerjük és szeretjük egymást, hasonlóan gondolkozunk, sokszor dolgoztunk is együtt. Az előadás azért jött létre, mert mi akartuk, hogy létrejöjjön. Nem meghívtak rá, nem a fizetésünkért csináltuk, sőt!  A férjem, Horváth János Antal nagyon szereti Denis Kellyt, ő talált rá erre a darabjára. Mind a négyen keresgéljük saját magunkat, meg hogy a szakmánkba hogyan lehet frissességet és jelenidejűséget beleinjekciózni és valahogy elszakadni az elfáradt struktúráktól. Mindannyian vágyunk eljátszani nem egy 42. Hamletet, mindannyiunkat motivál valami teljesen újba való belevágás. Az Árvák szinte bombabiztos anyagnak tűnt erre – mind a négyen megtaláltuk benne ezt a fajta vágyunkat meg saját magunkat. Mi a színészeten és a rendezésen keresztül tudunk kommunikálni a világgal, s ez a darab olyan kérdéseket feszeget, amikről szerintünk fontos beszélni.

Az Árvák nagyon érzékeny témákat érint: az árvaság maga egy hendikepes helyzet, a darabban ehhez társul még a rasszizmus és ennek hozományaként egy csomó egyéb probléma. Te egy ütköző szerepben jelensz meg.
   –  Van egy árva testvérpár és egy férfi, aki a lány férje. Molnár Áron játssza az testvéremet és Lengyel Tamás a férjemet. A két testvér az árvaságból következően egy nagyon érzékeny helyzetben nőtt fel. Óhatatlanul van egy vérszerződés közöttük, egy olyan kapocs, amibe nem nagyon férkőzik be senki más, tűzön-vízen át megvédik egymást. Közben a lánynak lett egy normálisnak mondható élete: van férje és gyereke, akikért szintén felelősséggel tartozik, miközben a testvérével fennálló függő viszony az élete minden percében jelen van. Vacsorázunk éppen, amikor beállít csuromvéresen a testvérem, aki belekeveredett egy nagyon éles és szélsőséges szituációba.

A történet arról szól, hogy meddig vagyok képes fogni a testvérem  kezét, és mikor jön el az a pont, amikor el kell engednem a magam és a családom védelmében, és hogy ez mekkora szívszakadást okoz. Mi az, amit még bevállal az ember, és mi az, amit már nem lehet. A dilemma vonatkozik a testvéri viszonyra, a szeretetre, a ragaszkodásra, a védelemre, de vonatkozik általános emberi erkölcsi normákra is, az empátiára és a társadalom iránt való felelősségvállalásra is. Egy zárt szobában vagyunk végig, amiből a két fiú egyszer csak kitekint, de mégis az egész szól a környékről, az országról, a világról, az emberiségről. Mi az, amit megtehetünk egy másik emberrel, és mi az, amit nem? Mi az, amit még el tudunk hárítani, mi az, amit végignézünk szó nélkül, és mikor cselekszünk? Egy folyamatos erkölcsi dilemmázás a dráma, ami át van szőve az érzelmi, családi viszonyokkal.

Félelmetes, ahogy nézőként szembesülsz azzal, hogy a legjobb szándékú ember is hogyan tud belevonódni erkölcsileg megkérdőjelezhető magatartásokba, hogy nyomás alatt megtesz olyat, amit magától amúgy nem tenne meg. Észre sem vesszük, hogy az apró lépések hova vezethetnek…
   –  Például elhangzik egy kérdés, amit csak meghallasz, de elmész mellette szótlanul. Az hova tevődik el, mikor tér majd vissza? Mikor adódik össze egy akkora mennyiségű indulattá benned ok nélkül, ami aztán például agresszióhoz vezet. Észrevétlenül működő és működtető dolgok ezek, amik rettenetesen veszélyesek. Egy meg nem hozott döntés, egy meg nem tett cselekedet, egy ki nem mondott szó is ugyanúgy károsítani és roncsolni tudja a belső tartást és az erkölcsi normákat, mint egy megtett rossz lépés.

A férjeddel milyen volt a közös munka, voltatok-e már hasonló szituációban?
   –  Jánossal most dolgoztunk először együtt színpadon. Nyilván nem lennénk férj és feleség, és nem lenne gyerekünk, ha nem hasonlóan gondolkoznánk a legtöbb dologról. Mindkettőnk életének legnagyobb részét a színház és az irodalom, a kultúrának ez a szegmense teszi ki, úgyhogy nem okoztunk egymásnak meglepetést, a bizalom adott volt. Nem volt a próbafolyamatnak egy szigorú kőszínházi struktúrája, és ez vonatkozik a másik két szereplőre is. Családilag nagyon jó kapcsolatban vagyunk velük, és az mindig fura, mikor az ember a legjobb barátaival dolgozik együtt. Soha nem volt még ennyire könnyed és laza próbafolyamatom, ami egyébként nagyon személyes és fontos volt mindannyiunknak. Egy revelatív felismerés volt ez nekem, hogy így is lehet – ennyire szabadon, függetlenül és szívből - dolgozni. Azt gondoltuk, hogy ez egy olyan darab, olyan téma, s ráadásul elképesztően mai, modern és lenyűgöző nyelvezetben, amire nagyon kevés példát látunk.

A nyelvezet, amit említesz, sokszor szakadozott, hiányos mondatokat, félbehagyott szavakat jelent. Minél zaklatottabb valaki, annál zaklatottabb lesz a beszéde is.
   –  Nagyon nehéz tanulni ezt a fajta szöveget. Ennek kapcsán tűnt fel, hogy mintha  a Denis Kelly-féle nyelven beszélnének az emberek. Tele van szünetekkel, háromszor is elkezdünk egy mondatot… De az ember így gondolkodik. Az még plusz kihívás volt, hogy meg kellett fejteni a szöveget a szakadozottsága miatt. Minden odalökött szó mögött van egy történet, ami majd oldalakkal később derül ki. Elhangzik egy kérdés, a válasz később jön, és miért az a válasz jön, és mire utal vissza, és így tovább…

Az Árvák jelenti a te visszatérésedet a munkába a gyerekszülés után?
   –  Én nem nagyon tűntem el. Két hónapos volt a kisfiam, amikor elkezdtem forgatni A mi kis falunkban. Nemrég filmet is forgattam Goda Krisztinával: az Ida regényében van egy kisebb szerepem. S folyamatosan készítettük az Egyszer lent című podcastomat, már a 3. évadnál tartunk, kéthetente jönnek ki az újabb epizódok.

A podcast sorozatot szintén a férjeddel csinálod?
   –  A második évadtól már ő írja meg azokat a 30-40 perces történeteket, amik az én interjúim alapján készülnek. Ezekben különböző traumákon átesett emberekkel beszélgetek. Az interjúvolói munkán túl egy témának a megközelítése nagyon emlékeztet engem egy színészi felkészülő munkára, amikor nagyon közel megyek egy szerephez, a figura problémáihoz. A megértés és az empátia a kulcsa az egésznek. Ezekben a podcastokban azt mutatjuk meg, hogy a legdurvább, sötét pillanatokból is van kiút, a legdurvább traumák után is talpra lehet állni. Először Sterczer Hildával beszélgettem, Erőss Zsolt özvegyével, aki elveszítette hegymászó férjét és gyerekeinek apját, aztán például Karafiáth Orsival, aki komoly alkoholizmusából jött ki, de készítettem interjút Szvitacs Alexával is, akinek egy betegség miatt amputálni kellett a karját és a lábujjait, de ahelyett, hogy elkeseredett volna vagy feladta volna a pingpongozást, mosolyogva iszonyú nagyot küzdött, és most Tokióban a paralimpián is megmutatta, hogy mire képes: bronzérmes lett! Megrázó, mély történet mind, nagyon sok embernek adnak erőt, rengeteg visszajelzést kapunk.

Időben hogyan egyezteted a munkáidat és a gyereknevelést?
   –  Nehéz, rá kellett hangolódni. Nekem nagy szükségem van arra, hogy levegőt vegyek, a munkámban tudok legteljesebben önmagam lenni. Egyébként a következő podcastos alanyom egy anya, akivel a szülés utáni depresszióról fogunk beszélgetni. Szóval én egyáltalán nem gondolom, hogy probléma lenne annak a kimondásával, hogy én akkor vagyok teljes – a kisfiammal is, és otthon is -, ha a saját belső szabadságom, amit megszoktam és a színészeten keresztül kiventillálom magamból, az tud működni továbbra is. Nyilván az első számú szempont, hogy a kisfiamnak minden a lehető legjobb legyen, de szerencsére elképesztően szociális lény, nagyon jól elvan mindenkivel. Mindennek ad valami extra értelmet, hogy ő van. Egyszerűen rákerül valamilyen könnyedség az életre, meg a szakmámra attól, hogy ő van. Egy csoda, hogy egyszer csak a semmiből lett egy kicsi ember, és elképesztő boldogságot ad figyelni, hogy hogyan növekszik.  Úgy érzem, valami plusz tudás került belém attól, hogy anya lettem, amitől a színészetem mélyebb tudással rendelkezik, s ez a tudás talán bölcsesség is, ami rávilágít arra, hogy lehet ezt a szakmát sokkal levegősebben, sokkal könnyedebben csinálni.

Hogyan indul az évad?
   –  Megyek vissza a Radnótiba, veszem vissza a szerepeimet a – Tízben, az Egy piaci napban, a Csillagképekben és a Futótűzben. Novemberig játszom, onnantól megint próbálok elcsendesedni és befelé és csak a családomra figyelni, mert februárban érkezik Misa kistestvére.

A Radnóti Színházban a helyeden vagy?
   –  Abszolút. Itt érzem először azt, hogy egy helyen minden szakmai kíváncsiságomat ki tudom elégíteni. Csodálatosakat játszottam máshol is, de hogy érezzem ezt a kielégültséget, mennem is kellett ide-oda. A Radnótiban helybe jön minden, tehát annyira változatos az az anyagminőség, amit játszunk, olyan jó a rendezői felhozatal, meg olyan eszméletlen jó a társulat – beleértve minden munkatársat a pincétől a padlásig -, hogy néha már gyanús is, hogy túl jó helyen vagyok. Nehogy elkényelmesítsen!