Offenbachot elsősorban népszerű operettjeiről ismerjük, ritkaságszámba megy, ha ezt a művét bemutatják.
   –   Itthon az Operában 25 éve nem játszották a Hoffmann meséit. Különleges ez a darab Offenbach életművében és szerintem az operairodalomban is. Már a hoffmanni alapmű is talányos, egy freudi mélylélektani mesevilág, amelyben összemosódik a realitás a teljesen elszállt képzelettel. A szerelem a témája, mint sok operának, de máshogy. Ezért a szokásostól eltérő a dramaturgia is, az előadás más nézői befogadást igényel.

A darab főhőse, Hoffmann keresi a szerelmet, de kudarcra van ítélve. Egyrészt ő maga egy elszállt művészember, másrészt a Stella nevű nő is - aki több arcát mutatja Olimpiaként, Antóniaként és Giuliettaként -, egy problematikus jelenség, alkalmatlan arra, hogy beteljesítse a szerelmet.
   –   A darabban sok impotencia van, s nemcsak arról a típusú impotenciáról beszélek, amit gyakran emlegetünk a szexualitással kapcsolatban. Itt a létezéssel kapcsolatos impotenciára gondolok, s ehhez én elég jól tudok kötődni olyan művészemberként, aki sokféle függés áldozata lehet. Már maga az alkotás is függés. Hoffmann a saját tehetségén és fantáziáján keresztül mesél a hétköznapi életre való alkalmatlanságáról. Ez az érzés számomra is ismerős, éltem át én is olyasmit, hogy az ember nehezen mozog a hétköznapi életben. Mindannyian - akár nők, akár férfiak - voltunk fiatalkori rajongásban, hűtlen helyzetekben, hideg helyzetekben, vagy volt, hogy megszállottként vagyunk valamiben – nem feltétlenül művészként – s kisodródunk egy kapcsolatból. Szerintem behelyettesíthetők hétköznapi szituációkra azok a problémák, amiket az ábrázolt nőtípusok felvetnek.

Amikor az ember tévelyeg a saját érzelmi életében, nem tudja, hogy mit kéne csinálnia. A Múzsának és Stellának is van esélye Hoffmannál. Végül Stellánál a realitás győz, azt az embert választja, aki számára egy normális életet tud biztosítani. Így viszont Hoffman visszatérhet a költészethez.
   –   Az, hogy a nőknek mi vonzó egy férfiban, egy összetett kérdés. Van, akinek nagyon vonzó egy ilyen részeges, bonyolult költőzseni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ebből boldogság lesz. Az is kérdés nyilván, hogy Hoffmann számára mit jelent a boldogság. Azt-e, ha a vágyott nővel működik a kapcsolat, vagy azt-e, ami végül is a végeredmény, hogy kedvére ihat és az ihletadó Múzsája imádja és ott van vele. Az egyik világ nincs meg a másik nélkül. Ha Hoffmannak nincsenek meg azok az élményei, amik az életét kiadják, akkor írni sem tud. Jól és intenzíven kell hibáznia a magánéletében, és akkor ez megtermékenyítően hat a művészetére.

Most ugyan az Erkel Színházban beszélgetünk, de te a Katona József Színház társulatának vagy tagja, ott legutoljára az Othellót rendezted, előtt a Poppea megkoronázását, még előtte A Platonovot és sok mást, tehát jellemzően művészszínházi, elsősorban prózai produkciókban dolgozol. De emlékezhetünk az István, a királyra is az Operettszínházban, és szeptemberben a Mágnás Miskát állítottad színpadra Miskolcon. Tehát széles palettán mozogsz, de melyik a te igazi világod?
   –   Egyértelműen a Katona. Én azokkal az emberekkel dolgoztam eddig a legtöbbet, mind munkamorálban, mind ízlésben velük állunk közel egymáshoz. Egy olyan közösség ez, ahol én a leginkább otthon érzem magam, ők az én alkotói csapatom. Az én mesterem, Székely Gábor az egyik alapítója ennek a színháznak. Az, hogy egy ember társulatban létezik, az az egyik alapja a közös fejlődésnek. Ugyanakkor az István, a királynál vagy a Mágnás Miskánál engem inspirált az, hogy túl azon, hogy mindkettő a zenéhez kapcsolható, nagyobb képeket lehet feltenni a színpadra, mert különben én a prózai előadásoknál cizellálok, rezdülésekkel, gesztusokkal hangleejtésekkel bíbelődünk. Azt is szeretem, hogy a zenés színház máshova teszi a rendezőt: van egy másik alkotó is, a zeneszerző, aki hangosan van jelen. A prózában is ott van a szerző, de nem olyan kötötten, mint például Offenbach. Az operettnél élvezem azt is, hogy le lehet porolni, hiszen amúgy egy rendkívül pofátlan és frivol műfajról van szó. S izgalmas az is, hogy a Katona Kamrájához képest egy egészen másfajta közönséggel tudok párbeszédbe elegyedni. Szerintem van bennem egy alkotói kalandvágy is: különböző kihívások elé állítom magam. Rendezői bungee jumpingok ezek, úgy érzem: fejlődöm, erősödöm, több leszek általuk, még akkor is, ha valami nem jól sikerül.

Az egész eddigi életedre is jellemző ez a bungee jumping. A Balettintézettel kezdődött – 9 év kőkemény próbákkal, hogy állhass a színpadon és tündökölj. Te vágytál erre?
   –   Én itt nőttem föl az Operában. Az első találkozásom a színházzal ebben az épületben történt meg 30 évvel ezelőtt, Offenbach Orpheusz az alvilágban című művében az a bárány voltam, aki 8 évesen az operaénekes bácsi ölében ül, miközben ő énekli az áriáját. Letaglózott az erő és a hangerő is gyerekként. Akkor előkészítőre jártam a Balettintézetbe. Nagyon intenzív kapcsolatom volt szüleim által is a komolyzenével, és itt az Operaházban gyerekszereplőként ezzel az egész világgal. Nagyon szerettem ezt csinálni egy darabig, jó is voltam benne. A képzés alatt sikereket éltem meg, motivált voltam, és nem is tudtam másként elképzelni az életemet, mint balett-táncosnőként. De 14 éves korom környékén elindult egy nagyon erős intellektuális érdeklődés, az én felnőtté válásom átbillentett egy teljesen más típusú létezésbe, az alázatos gyakorláshoz való személyiségemet elvesztettem, ki kellett abból a világból szállnom.

Meghasonlottál? Úgy érezted, hogy az egy kidobott idő volt?
   –   Meghasonlás? Nehéz volt az az egy év, amíg az elfogadás meg nem történt. Akkor még azt gondoltam, és persze a szüleim is, akik nagyon támogattak engem, hogy rengeteg munkát eldobtam. De egyáltalán nem volt kidobott munka. Az, hogy én 10 éves korom óta dolgozom, ez egy rendkívül fontos, az életemre felkészítő munka volt. Koncentráció, fegyelem, kitartás, alázat, színpadi intelligencia, szóval rengeteg dolog bekerült a hátizsákomba, ami nekem később nagyon jól jött. Viszont egy csomó dolog nem történt meg velem, ami egy átlagos tinédzserrel megtörténik, a bulizások, stb. Ezért is következett egy kalandos, szélsőséges időszak az életemben. Szerettem volna rájönni, hogy mi az élet értelme. Rengeteget olvastam, elsősorban vallásfilozófiai könyveket, azt gondoltam, hogy a misztériumokban van a válasz vagy a buddhizmusban. Nem lettem buddhista, de azt éreztem, hogy a nyugati világ a pénzzel és a kapzsisággal borzasztó, tehát az egyetlen válasz az lehet, ha én kivonulok belőle, ott a Mekong partján ettől távol majd lesz valami... Lettek válaszok és lett egy kis kocsma.

A te kocsmád?
   –   30 évre béreltem egy házat nevetséges összegért, s mikor elfogyott a pénzem, a földszinten megnyitottam a kocsmát. Sok segítséget kaptam helyiektől. Az egyszerűséget megtaláltam ott, de a helyemet nem. Az ember akkor találja meg a helyét, ha azt, amije van, bele tudja csatlakoztatni a rendszerbe, amit társadalomnak hívunk. 4 évig éltem Ázsiában, végig kísért egy belső vágy arra, hogy közöljek, kifejezzek, hogy megosszam azt, ahogy a világot látom. Már a Balettintézetben is „kényszerítettem” az évfolyamtársaimat kis darabok eljátszására, szegényeknek nem volt elég bajuk!  Mikor hazajöttem, nem tudtam rögtön jelentkezni a Színművészetire, mert csak minden 5. évben indult rendezőszak, így két évet egy kereskedelmi tv-nél töltöttem.  Oda úgy kerültem, hogy minden különösebb remény nélkül beadtam egy rövidfilmemet a New York Film Academyhez, aminek itthon volt egy kihelyezett képzése Budapesten, s nyertem egy ingyen szemesztert. Ott ismerkedtem meg az RTL akkor még kreatív producerével, ma már főrendezőjével, Kovács Dániellel, ő hívott az RTL-hez dolgozni. Ott gyorsan fel kellett magamat találni. A két év alatt rengeteg mindent tanultam – a felelősségről elsősorban, de egy idő után lettek üres járataim, beállt a rutin, s éreztem, hogy az a fajta szórakoztatás nem az én világom. Ez hál’ istennek egybeesett a felvételivel.

Milyen feladataid vannak az új évben?
Legközelebb a Sirályt rendezem a szolnoki Szigligeti Színházban. Barabás Botond és Csiszár Imre úgy gondolták, hogy az új rendezőgeneráció látásmódja, színháza is jelenjen meg Szolnokon. Fontosnak tartom ezt a nyitást. A Katonában most Szécsi Noémival és Szabó Székely Árminnal dolgozunk együtt a Jermán. A kiindulási pont Lorca drámája, s ennek alapján az anyaság, a meddőség, az ezzel kapcsolatos társadalmi stigmák érdekelnek. Sokan rendkívül szélsőségesen gondolkodnak erről, s izgalmasnak találom, hogy én magamat is vizsgálom ezzel a kérdéssel. Várhatóan májusban lesz a bemutató.

Nézve eddigi pályádat, bármikor benne van a kalapban, hogy bármennyire is szereted a Katonát, hátat fordítasz neki, s egy gyökeresen más irányba fordulsz.
   –   Ha most azt érezném, hogy csatlakoznom kell a húgomhoz és ceteket megfigyelni Grönlandon (Székely Dóra cetológus), akkor nem hezitálnék. De nem érzek ilyet. Több nagy feladat vár rám, sokat leszek külföldön, és állandóan keresem, hogy a Katona műsora és szellemisége hogyan fejlődhetne, lehetne még jobb. A sankt pölteni színházban fogok dolgozni, másrészt négy évre szólóan rezidens rendezője vagyok a Torinói Nemzeti Színháznak, ott a III. Richardot állítom jövőre színpadra. Nekem elsősorban itthon van feladatom, mégpedig az, hogy előadásokat hozzak létre, és ha úgy alakul, akkor megint tanítsak.  Nem fogok a Holdra távozni, de ha egyszer majd úgy érzem, hogy feltétlenül Holdra kell szállnom, nem fogok hezitálni.