Gálvölgyi János korunk egyik legnépszerűbb és legelismertebb színésze. Generációk nőttek fel paródiáin és kabaré jelenetein. De hogyan lett egy szemérmes, visszafogott fiúból „a Gálvölgyi”? Erre mondják: nagyon vigyázz, mit kívánsz, miről álmodozol, mert előbb-utóbb minden kívánság valóra válik.

Tavaly januárban az a megtiszteltetés ért, hogy a Klubrádió Ötös című műsorában készítettél velem interjút. Most viszont helyet cseréltünk, és én foglak kérdezni Téged. Abban a beszélgetésben említetted, hogy a bábszínház hozzád is nagyon közel áll gyerekkorod óta. Azt gondolom, hogy ezt sokan nem tudták rólad. Volt otthon saját bábszínházad, ahol az általad készített bábokkal csináltál előadást. Emlékszel rá, hogy ez az egész honnan indult?
   –  Gyerekkoromban a Csengery utcában laktunk, és pár saroknyira, a Dob utcába jártam iskolába. Kulcsos gyerek voltam, a szüleim dolgoztak, szóval valamit ki kellett találnom, amivel elfoglalhattam magam. Megkértem apukámat, hogy a vaságyunk végére lécből csináljon egy paravánt, ami a fejem tetejéig takart engem. Ehhez készített később egy függönyt is, amit ha meghúztam, szétnyílt, mint egy rendes színházi függöny. Az egészet egy gyógyszeres fiolába rakott pici izzóval világítottuk meg. Ez volt az én saját bábszínházam. Ezután készültek el a bábok. Szombat esténként akkoriban mindenki a rádiókabarét hallgatta, amiben szerepelt többek között Rátonyi Róbert, Kellér Dezső, Kazal László, Kabos László. Ők lettek az én bábjaim, mégpedig zöldségekből. Kabos Lászlót, aki vörös hajú volt, répából csináltam, Kellér Dezső – aki egy krumpli volt – nagy elálló füleket kapott kartonpapírból, míg Kazal László, aki kövér, kopasz ember volt, egy pingponglabdából készült. Ezt az egészet egyébként én csak magamnak csináltam, senkinek nem mutattam meg. Természetesen voltam az Állami Bábszínházban is szüleimmel. Aztán amikor színművészetis hallgatóként tanulmányútra mentünk a Szovjetunióba, az első dolog volt, amit ott megnéztem, az Obrazcov Bábszínház. Fiatalemberként odavoltam Kemény Henrikért. Nagy boldogságom volt, hogy Henrikkel ugyanabban az évben kaptuk meg a Kossuth-díjat, és az ünnepségen épp előttem ült a Parlamentben, az ölében pedig ott csücsült Vitéz László. Ez számomra olyan megható volt, hogy azt nem tudom neked elmondani.

Elhiszem, az ő nevük szinte összefonódott a köztudatban. Otthon, a saját bábszínházadban már elkezdtél az utánzással foglalkozni. Mikor és hogyan fejlesztetted tovább ezt a képességedet?
   –  Gimnáziumban volt egy tanárom, akit nagyon szerettem, és mindig volt nála egy kulcs, amivel állandóan játszott. Erre a szüleimtől én is kértem egy kulcsot, majd otthon egy fekete papírral beborított rajztábla előtt leadtam ugyanazt az órát, amit délelőtt tőle hallottam. Annyit fontosnak tartok hozzáfűzni, hogy én ezeket az utánzásokat soha senkinek nem mutattam meg, baromi szemérmes ember voltam és vagyok a mai napig.

A tavaly januári rádióinterjúnkban mégis azt mondtad, hogy a bábszínháztól az rettentett el, hogy a bábszínészeket a paraván mögül kilépve senki nem ismerte meg. Azt fel tudod idézni, hogy mikor kezdtél el vágyni az ismertségre?
   –  Olyan 10-12 éves lehettem, amikor volt egy olyan álomképem, hogy megyek az utcán és az emberek összesúgnak mögöttem, hogy „nézd, ott megy a Gálvölgyi”. A mai napig nem tudom megmondani, hogy honnan jött ez nekem, valamikor kiskoromban akadhatott be a dolog.

A gimnázium alatt pedig már beiratkoztál a Thália Stúdió színjátszó körébe.
   –  Igen, a Madách Imre Gimnáziumban működött a Thália Stúdió. Verebes István, Szegvári Kati, Polgár László voltak az iskolatársaim, úgyhogy ott aztán nagy színjátszó élet folyt. Játszottunk Az ember tragédiájából részleteket, Dürrenmattot meg mindenfélét. Sokat lehetett lógni vele, ez ugye fő szempont volt. Reggel nyolckor elindultunk a gimiből valami dobogóért, amivel persze nem érkeztünk meg egész délelőtt. Majd ahogy vége lett a tanításnak, beállítottunk a dobogóval. Akkoriban rengeteg ilyen hely volt: az Ifjúsági Színpad, a Pinceszínház. Sok helyre jártam. Aztán érettségi előtt apukám, aki egy kétméteres ember volt, irgalmatlan nagy tenyérrel, körbejárta ezeket a helyeket és elmondta, hogy ha bármelyik helyen feltűnök, nem csak engem, de őket is agyonüti. Azt remélte, így jobban fogok érettségizni. Hát nem érettségiztem jobban. Én meg azt gondoltam, gimi után majd elsőre felvesznek a Színművészeti Főiskolára, egy héten belül híres színész leszek, akit majd mindenki felismer az utcán. De ez sem így lett. Végül két sikertelen felvételi után mentem el a ’68-as televíziós Ki mit tud?-ra. Az első adás szombat este ment le, én meg hétfő reggel mentem dolgozni a Révay Nyomdába, és akkor döbbentem rá, hogy ez mekkora dolog: annyira néztek az emberek az utcán, hogy először azt hittem, nyitva van a sliccem. Akkoriban 4-5 millióan nézték a műsort. Na, nem azért, mert olyan jó volt, hanem mert nem volt más.

Megnéztem ezt a ’68-as Ki mit tud?-ot és visszaszámoltam, hogy hány éves voltál akkor…
   –  Pont húsz éves voltam.

Azon csodálkoztam a legjobban, hogy ezt honnan tanulhattad. Olyan elképesztően jó ritmusérzéked volt, olyan kiforrottan poentíroztál már akkor. Nekem az a – jó értelemben vett – pofátlanságod tetszett benne a leginkább, ahogy a kor legnagyobb színészeit ilyen pontosan, élethűen vissza tudtad adni.
   –  Ennek az volt az előzménye, hogy a fényképésziskolában (érettségivel vettek fel, nyomdai fényképész lettem), ahova jártam, az Arany János-évfordulón azt mondta nekem az egyik tanárom, hogy ő tudja, hogy én színész akarok lenni, hát akkor mondjak el az órán 4-5 Arany-balladát. Én meg olyan szégyellős voltam, hogy egy osztálytársam magnetofonjára rámondtam otthon a balladákat. Ekkor kezdtünk el azzal hülyéskedni, hogy elmondtam A walesi bárdokat Horváth Ferenc (Jászai Mari-díjas magyar színművész, színigazgató, főiskolai tanár, érdemes és kiváló művész) hangján is. Ezután jött a Ki mit tud?, amire szavalóként jelentkeztem, de hát annyi szavaló volt, hogy kérdezték, tudok-e esetleg valami mást is. Erre jött az isteni szikra, hogy elmondom A walesi bárdokat úgy, ahogy a magnetofonra otthon. Amikor odaálltam a Ki mit tud? zsűrije elé, ők csak ültek ott unottan, hogy „na, egy újabb szavaló”. De amikor mondtam, hogy akkor sorolnám a szereposztást, csak néztek, hogy mi van. Nem nagyképűségből mondom, de ott akkor valami csoda történt. Hát így kerültem be a tévébe.

A walesi bárdoktól indult Horváth Ferenc hangján, a döntőben pedig már vagy 6-8 színészt is utánoztál.
   –  A walesi bárdok már az elődöntő volt. A középdöntőben Cyrano monológját mondtam, abban 17 színész hangján szólaltam meg. A döntőben pedig Karinthy: Így írtok ti részleteket. Ami ugye eleve egy paródia volt, és így lett belőle a paródia paródiája. Akkoriban a Játékszín helyén működött a Kamara Varieté, akiktől kaptam egy szerződést a Ki mit tud? előtt, hogy amennyiben képernyőre kerülök, ők szeptembertől foglalkoztatnak engem. Így kerültem oda, ahol aztán lejátszottam hat- vagy hétszáz előadást.

Mennyi idő alatt?
   –  Hétköznaponként kettő, hétvégén pedig napi három előadás volt. Itt tanultam meg egy igazán fontos dolgot: én olyan voltam, hogy ha jó közönségem volt, akkor tartottam egy 15-20 perces műsort, de ha rossz volt a közönségem, akkor pedig fele ennyi idő alatt lezavartam az egészet. Erre az igazgató levont a fizetésemből 200 forintot, amiért a premieren a magánszámom 14 perces volt, máskor 6 perc, megint máskor pedig 20 percesre sikerült. Így tanultam meg azt, hogy nincs olyan, hogy jó közönség – rossz közönség, a műsort mindig ugyanúgy kell előadnom. Nagyon sokat köszönhetek a Kamara Varietének.

Majd ezután sikerült a felvételi a Színművészetire?
   –  Igen, sikerült a felvételi és jött a főiskola, ami nagyon nagy csalódás volt. A főiskola előtt nagyon népszerű voltam, mindenhol felismertek. Majd eltelt két év és már csak arra emlékeztek, hogy valamit csináltam a Ki mit tud?-ban. Az emberek gyorsan felejtenek. Aztán bekerültem a főiskola alatt a Thália Színházba, ahol eleinte kis szerepeket kaptam. Pár év múlva egy tévés szilveszteri műsor kapcsán kerestek meg, hogy tudok-e még színészeket utánozni. Hát mondtam, hogy ez olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Kazimir Károly, aki akkoriban igazgatóm, főrendezőm meg mindenem volt, azt mondta nekem, hogy: „Apuskám, csinálja meg magát színházon kívül, és ha összejön, használni fogom magát!”. Ez egy nagyon kemény mondat, nagyon sok kollégámnak mondta el, de nem mindenkinek jött össze. Nekem összejött, hogy színházon kívül megint én kezdtem lenni „a Gálvölgyi”.

Kazimir Károly egy másik mondását is hallottam már tőled: „egy korán érő ember és későn érő színész vagy”. Mi hozta meg az áttörést? Olvastam, hogy volt egy legendás beugrásod a Komédiásokba.
   –  Amikor elvégeztem a Főiskolát és leszerződtettek a Tháliába, akkor hangzott el ez a mondat, és valóban nem játszottam nagy szerepeket. Akkor azt mondtam, hogy ha öt éven belül nem lesz belőlem Gálvölgyi – az a Gálvölgyi, aki megy az utcán és megismerik – akkor én ezt abbahagyom. Na és akkor egy hétfői napon felhívtak, hogy be kéne ugrani a Komédiások főszerepébe, mert Harsányi Gábor összeesett, és péntek este lesz a premier. Nagyon nagy drámai szerep volt, halállal, mindennel. Én persze rendesen be voltam tojva a próbákon, de akkor Kazimir odajött hozzám és azt mondta: „Apuskám, maga eddig tizedes volt, holnaptól tábornok lesz!” Márpedig ez egy színházban nem úgy megy általában, hogy ma tizedes vagy, és másnap meg már tábornok. A társulatban elfogadtatni azt, hogy te egy vezető színész vagy, hogy te valaki vagy, az elképesztően nagy feladat.

Az egyetemen mondta nekünk Csizmadia Tibor, aki az egyik színészmesterség tanárunk volt, hogy ez a színházi szakmában úgy van, hogy „inkább féltékenyek legyenek rátok, minthogy szánakozzanak rajtatok”.
   –  Visszatérek egy gondolat erejéig a Kamara Varietére, ott például eleinte semmibe vettek engem. Ott játszott akkoriban az én leendő apósom is, Rodolfo, és mondtam neki, Rudi bácsi, itt engem semmibe vesznek. Azt mondta, „akkor csinálj valami műbalhét”. Jó ideig nem mertem semmit se tenni, csak készültem rá hetekig, aztán egyszer, bumm, megcsináltam. Másnap úgy fogadtak: „jaj, Művész Úr, itt egy szék, üljön le”.

Juditot, a feleségedet ilyenkor már ismerted?
   –  Igen, az Amatőr Mozgalomban ismertem meg, együtt játszottunk Görgey Gábor: Öt órai tea című darabjában, a Szkénében.

Akkor itt már úgy kértél tanácsot Rodolfótól mint apósodtól?
   –  Ekkor még nem volt az apósom. Az úgy történt, hogy egyszer két előadás között egyeztettem vele, hogy ha lesz egy olyan vasárnap, amikor nincs fellépése, akkor én a két délutáni előadás között elszaladnék megkérni Jutka kezét. A kitűzött napon viszont telefonáltak apósomnak, hogy menjen le Szatymazra valaki helyett, úgyhogy ő elment, de üzent, hogy odaadja a lányát. Én akkor elszaladtam Jutkához és hát így történt a lánykérés.

Két lányotok született, Eszter és Dorka. Dorka egy időben direktorom is volt a Hatszín Teátrumban. Amikor ő elmondta neked, hogy mekkora fába vágja a fejszéjét: színházigazgató lesz, te nem féltetted őt ettől az egésztől?
   –  Én Dorkát mindvégig csodálattal néztem ezen az úton. Annyit tanácsoltam csak neki, hogy meg kell tanulnia időnként nemet mondani. Ha vezető vagy valahol, addig nagyon szeretnek, amíg senkivel sem ellenkezel, de amikor azt mondod, hogy nem, akkor már nem szeretnek. Ezt meg kell tanulni kezelni, ami nem könnyű.

Én úgy látom, azóta remekül megtalálta a helyét az Eötvös 10 direktori székében és létrehozta a Pozsonyi Piknik utódjának tekinthető, TE!rézvárosi FESZTivált is az Andrássy úton, ami szerintem elképesztően nagy dolog.
   –  Abszolút. Tudod, én nagyon büszke voltam rá, ez óriási meló. Nagy szurkolója vagyok.

Melyik az a szegmense a színházi szakmának, ami a legtöbb örömet okozza neked, ami a legboldogabbá tesz?
   –  Az, hogyha az ember bemegy a színpadra és végigcsinál egy előadást és az jólesik neki, az egy dolog. Viszont, ha azt érzem, hogy a közönségnek is jólesett, és ezért tapsolnak, az már más. Vagy például ha egy olyan előadásban vagyok benne, ahol jó kollégákkal vagyok együtt, és jó csinálni, nekem az a boldogság.

Melyik próbafolyamatodban érezted utoljára ezt a felszabadító boldogságot?
   –  A nyáron Pintér Bélánál próbáltam, ami nagyon jó volt, mert végre valaki mást próbált meg belőlem kihozni, mint amit magam is megszoktam. Körülöttem mindenki borzasztó tehetséges volt. Fiatal kollégák között ültem és mondtam magamnak, hogy „húha, Gálvölgyi, itt azért most nem lehet szórakozni”. Ez azért rám serkentőleg hatott. Jó, ha az embert kimozdítják a komfortzónájából.

Ezzel egy nagy álmod vált valóra, hiszen, ha jól tudom, korábban is már nagy Pintér Béla rajongó voltál.
   –  Igen, amikor elmentem korábban Pintér Béla előadásokat nézni, mindig arra gondoltam, hogy jaj, de jó nekik, hogy ők benne vannak ebben az előadásban, de jó lenne nekem is benne lenni! És amikor volt a Marshal Fifty-Six premierje, és hallottam a zsongást a nézőtérről, akkor meg azt mondtam magamnak, hogy hú, de jó, hogy én ebben benne vagyok! A Pintér Bélával való közös munka szakmailag nekem nagyon nagy dolog.

És műfajilag is egy hatalmas váltás. Én most úgy látom, hogy a kabaré műfaj megszűnőben van…
   –  Nem, nem megszűnőben van, hanem Sas Józseffel együtt ez a műfaj meghalt. Szokták mondani, hogy „nincs még egy Hofi, vagy még egy Latabár”, de nem is kell. Ha lett volna még hat Latabár, akkor nem lett volna az az egy Latabár. De van Bödőcs Tibor!

Van olyan szerep, amit még nem kaptál meg, de szívesen eljátszanád valamikor?
   –  Én soha nem kértem szerepet, de olyan volt már, hogy egy alapanyagra azt mondtam, hogy jó lenne megcsinálni. Ez Ladislav Fuks A hullaégető című műve volt, ami a Vaskakas Bábszínház és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében létre is jött.

A hullaégetőt egy mérföldkőnek tekinted a pályád során?
   –  Igen, habár elég késői mérföldkő. Mondjuk, ha jobban belegondolok, vagy nincsenek mérföldkövek, vagy minden este egy mérföldkő, hogy bemegyek a színpadra és sikerül jól eljátszanom a szerepet. Csak tudod, az egy nagyon nagy nyomás, hogy az emberek várják, hogy mikor jön már a Gálvölgyi, és ennek valamilyen módon meg kell felelnem. Az nem lehet, hogy bemegyek ma este és nem leszek jó. Nem fogok tetszeni mindenkinek, mert ha mindenki nagyon szeretne, akkor valamit rosszul csinálnék. Van egy tanulságos történetem. Együtt nyaraltunk Jugoszláviában egy szabadkai orvos házaspárral és az utolsó este szalonnát sütöttünk, névjegycsere, címcsere, minden. És azt mondta nekem akkor ez az orvos, hogy „te olyan helyes pali vagy, pedig úgy utáltalak, mint a szemetet”. Úgy meghökkentem, hogy beejtettem a szalonnámat a tűzbe, majd megkérdeztem, hogy miért. Erre mondta, hogy „tudod, amikor láttalak a tévében, azt képzeltem, hogy biztos egy nagyképű alak vagy”. Mert van az emberekben egy ilyen elvárás, hogy aki a tévében szerepel, az legyen nagyképű, ugyanakkor jópofa meg mit tudom én mi. És nagyon csalódnak, amikor ez a csupasz karácsonyfa, – ami én vagyok – amit földíszítettek különböző dolgokkal, az nem olyan, ahogy azt elképzelték, nem csilingelnek rajta úgy a gyöngyök.