Ön már többször volt színházigazgató. De már a Nemzeti Színházbóli 1991-es kényszerű távozásakor megfogadta, hogy soha többé nem vállal el ilyen megbízatást. Aztán mégis megszegte saját magának tett ígéretét…
   –  Cakli-pakli 16 évig vezettem színházat. Először Miskolcra kerültem 1979-ben, s ott 10 évig voltam igazgató. 1989-ben Németh Miklós nevezett ki engem a Nemzeti élére, mert azokban az időkben még nem voltak pályáztatások. Az egy nagyon nehéz időszak volt, egybeesett a rendszerváltással. Az új kultúrpolitikusok úgy érezték, hogy én még az előző rendszer kinevezettje vagyok, és ezért nem kívánatos a működésem az ország első színházának az élén. Egy államtitkár rapid megoldással kitett 1991-ben, s akkor megfogadtam, hogy nem fogok színházvezetéssel foglalkozni, mert elegem lett abból, hogy kitegyem magam politikai támadásoknak, hogy teljesen szakmaiatlan emberek és vélemények céltáblája legyek. Eltelt 5-6 év, s az egyik este teljesen váratlanul megjelent nálam Törőcsik Mari és Iglódi István. Ez akkor volt, mikor Marit megtámadta a főváros és polgári pert indítottak ellene – szerintem alaptalanul -, de már volt egy jó pályázat és egy nagyon jó társulat, s arra kértek engem, hogy pályázzam meg a Művész Színházat. Sokat tiltakoztam, de Mari miatt végül is megpályáztam. Igazgatóként a színházat visszakereszteltem Tháliának, mert a Művész Színház elnevezés egyrészt nem túl eredeti, másrészt irritáló volt az akkori színházi közéletben: egyfajta felsőbbrendűséget tulajdonított ennek a színháznak, ami nem volt igaz, de a szakma így érezte. Szerintem a Thália Színház, amit annak idején Kazimir Károly és Keres Emil alapított, egy elég reprezentatív és jó múlt volt ahhoz, hogy azon a néven folytassuk a tevékenységet. De amikor én megnyertem a Művész Színház pályázatát, a főváros vezetői már akkor pontosan tudták, hogy ott egy befogadó színházat akarnak csinálni, tehát 3 év múlva utcára tették az egész jónevű társulatot, ami kettévált. Egy része Kelemen László Társulatként működött az akkori Új Színházban, a másik része lett a Thália Társaság ideiglenes játszóhelyeken- a Stefánián a Honvédség Művelődési Házában, a Fészek Klubban, a Merlinben. De ez csak egy évig tartott összesen.

Ennek több, mint húsz éve, azóta szabadúszóként dolgozik. Szereti ezt a státuszt?
   –  Én nem panaszkodhatom, mióta a pályán vagyok, általában négyet-ötöt rendezek egy évadban, ami nagyon sok. De már megszoktam, kevesebb terhelés már rosszul esne.

Ez a terhelés biztosan növekedni fog a mostani művészeti igazgatói kinevezésével. Kinek a hívó szava volt elég ahhoz, hogy elvállalja ezt a megbízatást?
   –  Egyértelműen a színház jelenlegi igazgatójának a kérésére vállaltam el. Barabás Botonddal több alkalommal dolgoztam együtt Szolnokon. A legfontosabb közös munkánk Shakespeare Macbethje volt 3 éve, amiben én egy csomó pozitív tulajdonságát ismertem meg. Nemcsak egyszerűen egy érdekes színészről van szó, hanem egy olyan mélyen gondolkozó emberről, akinek van véleménye egy adott szerepen kívül akár egy színházról is. Megosztotta velem, mint rendezőjével, hogy milyennek képzeli el azt a helyet, ahol ő játszik, s én is elmondtam neki nem kevés tapasztalatomat, ami egy színház vezetésével kapcsolatos, s úgy döntöttünk, ha kiírják a pályázatot, akkor vállalom a művészeti vezetést mellette. Én azt nézem egy emberben, hogy mennyire mélyen gondolkodik egy elképzelt színházvezetésről. A színház – minden előadás - sok emberi vágyról szól, és minden színháznak a megteremtése, vezetése is emberi vágy kérdése. Ahhoz, hogy egy igazgató jó vezető legyen egy színházban, ahhoz neki nagyon akarni kell azt a dolgot. Sokan csak hivatalt látnak abban, hogy ők színházat kapnak, és nem veszik észre, hogy a színháznak bele kéne szólni az emberek életébe – ríkassa meg őket, nevettesse meg őket, csiholjon ki belőlük közös gondolatokat. Ezeket kell akarni egy színházvezetőnek, s nem a pozíciót.

A Szolnoki Szigligeti Színházban Balázs Péter vezetése alatt 110 százalékon mentek az előadások. Óriási volt a közönségigény az operettekre, vígjátékokra, de voltak fajsúlyosabb előadások is – például az Ön által rendezett Macbeth is ezek közé tartozik. Kell ezen változtatni?
   –  Balázs Péter egy nagyon jó, nagyon sikeres színházat vitt 12 évig. Kérdés, hogyha valaki más veszi kezébe ennek a színháznak a vezetését, akkor folytatni akarja-e ezt a sikeres, jól bevált utat, vagy helyette valami mást akar. Ha mást akar, akkor nagyon pontosan meg kell határozni, hogy egy sikeres színházzal szemben milyen színházat akar. Azt gondolom, amit meg lehetett tenni a közönség szórakoztatásáért az elmúlt 12 évben, azt a színház megtette, talán a közönség nevetőizmai túl is lettek csiklandozva. Én olyan színházban gondolkozom, amely egyszerre tud szórakoztatni és gondolkodtatni. Nem hiszek abban a színházban, ami csak szórakoztat. Azt úgy hívják, hogy szórakoztató intézmény. Ilyen egy póker klub vagy egy nacht lokál, a színház nem az. A színház egy művészeti tevékenységet folytató intézmény, és a művészet lényege, hogy az ott szereplők a közönséggel együtt fogalmazzanak meg közös érzelmeket és közös gondolatokat. A színháznak megvan az a fantasztikus lehetősége, hogy direktben kapom meg a néző reakcióját. A cél, hogy olyan élményeket kapjanak a nézők, ami a szívüket, az agyukat, a lelküket egyszerre érintik meg – hogy a közönségből egy közösség formálódjon.

Amiről Ön beszél, az már valósult meg Szolnokon – voltak nagyon komoly korszakai a szolnoki színháznak olyan nevekkel fémjelezve, mint Székely Gábor, Schwajda György, Spiró György, Szikora János. Szolnok a szakmailag elismert top színházak között volt. Ennek a nívónak, ennek a megítélésnek a visszaállítása a cél?
   –  Egészen pontosan. Minden színház, ami újrakezd, keresi a gyökereit: hova tud visszanyúlni, amit elfogad magáénak, mint egy alépítményt, amire építkezni lehet. Akiket említett, azoknak a munkássága színháztörténetileg meghatározó. Rájuk érdemes építeni, az általuk elért eredményeket érdemes folytatni. Vissza kell szereznünk a színháznak a hitelét azok előtt, akik esetleg elpártoltak, és azt kell nekik mondjuk, hogy újra olyan színházba jöhetnek, ahonnan a saját érdeklődési körüknek megfelelő élményeket vihetnek majd haza.

Ez esetben lehet, hogy a mostani közönség egy része pártol el.
   –  Ez lehet. De én mindenképpen azon vagyok, mint művészeti vezető, hogy olyan előadásokat hozzunk létre, amelyek nem valamiféle elvont közönségízlést elégítenek ki. Én különben sem hiszek a „lila” színházakban. Olyan előadásokat kell csinálnunk, amik nagyon nagy közönségréteget érintenek. Egy vidéki színháznak az élete más, mint egy pestié. Pesten a közönség jön-megy, a vidéki színháznak arra a városra kell alapoznia, ahol székel. A vidéki színháznak mindenevőnek kell lenni, tehát tragédiáktól a komédiákon át, operettől a zenés vígjátékon át a stúdió előadásokig, gyerekelőadásokig nagyon sok mindent kell csinálnia, ezt a műfaji sokszínűséget nem szabad föladni. Minden műfajban arra kell törekednünk, hogy az minél több embernek okozzon örömet. Elefántcsonttoronyba csinálni színházat – annak nincs értelme. Ha csinálok egy nagyoperettet vagy egy Shakespeare-tragédiát, azzal az igénnyel kell fellépni, hogy mindenkihez szólok. Ha már Shakespeare-t említettem: Shakespeare színházába, a Globe Színházba, ami egy kocsma volt valójában, ahol sört és színházat is mértek, bejáratos volt az uralkodó és ott voltak a város iparosai, akik bekiabálták a véleményüket a Rómeó és Júliába vagy a Hamletbe. Ez népszínház volt, aminek az a célja, hogy a színház ne önmagában lévő művészet legyen. Este a színész kiáll a közönség elé, s ha a néző nem érti, amit mond, akkor ő megbukik. A színház lényege, hogy beavasson, hogy együtt tudjon gondolkozni a nézővel, teljesen függetlenül attól, hogy klasszikust vagy modernet, zenést vagy prózát játszik. Balázs Péter összehozott egy nagyon jó társulatot, nincs félnivalója senkinek, a jelenlegi társulat úgy, ahogy van, együtt marad. De bizonyos szerepkörök hiányoznak, hiányoznak a fiatal erők. Szeretném, ha olyan színészek jönnének – akár egy-egy szerepre - , akiket ismer régebbről a szolnoki néző.

Barabás Botondot egyhangúan szavazták meg a színház élére. A város mennyire tudja finanszírozni az új koncepciót?
   –  A város abszolút pozitívan áll az elképzeléseinkhez, van olyan hitelünk, amire alapozhatunk. A várossal való együttműködésünkben a legfontosabb az, hogy jelenleg nincs hol játszani – évek óta folyik a színház rekonstrukciója. Jelenleg az Aba-Novák Művelődési Házban mennek az előadások, de a februári bemutatónkat már a színház épületében szeretnénk megtartani. Ebben nagyon erősen számítunk a város támogatására.

A Szigligeti Színház vezetésének harmadik tagja Turczi István író-költő. Ő hogy került a képbe, és mi lesz a feladata?
   –  Botond elképzelése volt, hogy legyen a színháznak egy irodalmi vezetője. Például a fiatalokkal való kapcsolat tartását tudná ő erősíteni. Nemcsak egyszerűen verses estek kerülnének a Kisszínpadra, hanem a legfontosabb drámákat a görögöktől napjainkig lefordítaná-átírná a fiatalok nyelvére, és a segítségével egy iskolaszínházi repertoárt is szeretnénk kialakítani. Egy beszélgetős showt is tervezünk minden hónapban, aminek keretében izgalmas embereket hívunk meg. Lesz egy olyan programunk, ami levelekről szól – érdekes embereknek a levélváltásairól vagy egy-egy érdekes levélről. Volt már ilyen Budapesten, most ezt is szeretnénk egy sorozatban felújítani. Ezek mind arra szolgálnak, hogy különböző érdeklődésű embereket beszoktassunk a színházba.

Az új évadban maradnak korábbi darabok a repertoáron?
   –  Én rendeztem a pandémia közepén Szabó Magda Régimódi történetét, amit streamelve mutattunk be. Gyulán a Várszínházban a Szabó Magda Napok keretében eljátszottuk, s majd repertoáron lesz a nagyszínpadon. De van egy nagysikerű előadás, a Bakaruhában Hunyady Sándortól, ami a Kisszínházban fog menni. Szeretném a Kisszínházat felfejleszteni egy valódi Kamaraszínházzá, mert eddig csak provizórikusan voltak ott előadások.

A Kisszínház jó lehet a kísérletező előadások számára…
   –  A színháznak nem kell kísérletezni. Nekem a főiskolán tanárom volt Nádasdy Kálmán, aki azt mondta, hogy maguk csak kísérletezzenek, de aztán jön a közönség! Kísérletezgetni a próbafolyamat alatt kell, hogy aztán egy jó eredményre jussunk. Természetesen egy másfajta gondolkozásmódú előadás kell egy kis színházba, mint egy nagy befogadóképességű színházba. Meg kell méretni egy kicsit a társulatot is, hogy alkalmas-e az intellektuálisan érintettebb daraboknak a játszására, meg a közönséget is, hogy mennyit hajlandó befogadni.

A Nyári Színházban augusztus 21-én mutatják be A csapodár madárkát. Miért ezt választotta?
   –  Ez egy nagyon izgalmas műve a drámatörténetnek, mégpedig azért, mert a középkor után újra feltámadó színházművészetnek ez az első darabja, ami megszületik a 16. század első felében, és teljes egészében fennmarad. Még a commedia dell’artet megelőző időkből való. Angelo Beolco, egy nagyon népszerű vásári komikus írta, aki Ruzante művésznéven lépett föl párjával, Menatoval. Ennek a vásári komédiának ők a főszereplői. Ebben a darabban minden benne van, amit a 21. századig a komédia műfaja felhasznált. Természetesen az antikoktól lop – Arisztophanésztól és Terentiustól, meg a többiektől-, akik remek vígjátékokat írtak, de tapasztalja az új világot, amiben él, s ezért azt is lereagálja. Tehát benne van a pénz komédiája, a szerelem komédiája, van benne szex és megcsalatás, van benne átverés- történet, verekedés, tehát egy csomó olyan dolog, amik a későbbi komédiákban és tragédiákban feltűnnek. De van itt van egy othelloi szál is, hiszen egy intrikus a főszereplő, aki ráveszi a férjet, hogy ellenőrizze le a felesége hűségét. Tehát nagyon sok mindennek a csírája ez a színdarab. Most eljátsszuk ötször, s ősztől  megy be a Kisszínházba.

Lesz egy másik nyári bemutató is, a Lúdas Matyi augusztus 28-án.
   –  Ez egy zenés mesejáték gyerekeknek, most ezt bemutatjuk szabadtéren, s ősztől a nagyszínházban játsszuk. Az első nagyszínházi bemutatónk Örkény Kulcskeresőkje lesz. Ezt a Karinthy Színházban is megrendezem, de a két előadásnak semmi köze nincs egymáshoz. A Karinthyból már régen kaptam a felkérést, annak eleget tettem, de közbejött ez a szolnoki megbízatás, s úgy éreztem, hogy egyrészt ez a darab méltó arra, hogy egy új éra, egy új színházi szemlélet nyitódarabja legyen, másrészt ennek a színdarabnak, amit Szolnok város felkérésére írt annak idején Örkény, itt volt az ősbemutatója Székely Gábor rendezésében.

Kik rendeznek még?
   –  Vendégrendezőkkel fogunk dolgozni a legtehetségesebb fiatal rendezőtől  színházi életünk doyenjéig. Szerintem sikerült egy olyan rendezőgárdát összehoznom erre az évadra, ami párját ritkítja a színházi életben. A Sirályt Székely Kriszta rendezi, A víg özvegyet pedig Szinetár Miklós. Szurdi Miklós állítja színre a Black Comedyt, a Vesztegzár a Grand Hotelbent Vida Péter. Két bemutatót tervezünk még a Kisszínházban. Az egyik Yasmina Reza darabja, Az öldöklés istene, rendezője a román Sorin Militaru lesz, tavasszal pedig Bergman Őszi szonátáját visszük itt színre Pataki András rendezésében.