Nagyon nehéz veled időt egyeztetni, merthogy rettenetesen sok a dolgod igazgatóként. Ilyen lovat akartál?
   –   Én valamit rosszul csinálok, mert ha máshonnan nem, a Harvey-darabból tudom, hogy időt kell szakítani olyan dolgokra, amik nem feltétlenül tűnnek a legfontosabbaknak. A Harvey-ból tudom azt is, hogyha van az embernek egy jóbarátja, az segít megállítani az órát, s akkor jut idő kisétálni a Margitszigetre, ha már itt a tavasz… Különös időszakban vettem át a színházat, sok-sok nehezítő körülménnyel. Még húzzuk magunkkal a pandémiás időszak nehézségeit – például a felújító próbák is hosszabbak, mert az előadásoknak nem volt idejük bejárni az útjukat. Persze, tudtam, mit vállalok, de hosszabb ideig tartottak a nehézségek, mint hittem. Úgy voltam vele, mint a maratoni futó, aki tudja, hogy 42 km-t kell lefutnia, de meglepődik, ha utána még futnia kell egy kicsit…. Nyilván van mit tanulnom. Az egyik az idővel való gazdálkodás és a dolgok elengedni tudása. S az, hogy a szerződtetési tárgyalások, a bérlethirdetés egybeesnek azzal, hogy sok-sok év után színpadra állhatok remegő gyomorral a Vígszínházban, ez valóban nehézzé tette az egyeztetést velem.

Eddig a nehézségeket soroltad, mi az, ami jó az igazgatásban?
   –   Azokban a pillanatokban nagyon jó, amikor ránézek a programunkra, bepillantok a Sirályba, közben tudom, hogy mi megy a Pesti Színházban vagy a Házi Színpadon… S persze sok olyan pillanat is van, amikor azt érzem, hogy ezt a fajta terhelést nem lehet hosszú ideig bírni. Ha az ember nem tudja a nagykovácsi elágazásnál a problémákat elhagyni, akkor fiziológiailag bajba kerülhet. De pont annyi örömöm van, hogy most már ezen kezdek túllenni, és ahogy 2 éve működünk, ahogy a nézők fogadták a streameket, ahogy a visszajelzésekből, a nézőszámból és most a bérletvásárlásnál kiderül, hogy mennyire fontos a színház, ezek a bekövetkező holtpontokon tovább lendítenek.

Miért vállaltál most szerepet?
   –   Ugye, én itt kezdtem a pályámat, utoljára 2000-ben – már az elszerződésem után – a Fekete Pétert még játszottam, tehát több, mint 20 év után állok itt újra színpadon. Mindenki biztatott: a közvetlen környezetem, de a társulat, a dramaturgia, a művészeti tanácsadó is felvetette, hogy épp itt az ideje. Van ebben azért valami evidencia, sokat rendeztem az elmúlt években, ebből adódóan sokat hagytam ki színészként. Hiányzott. Nagyon örülök, hogy ez megtörtént, annak ellenére, hogy az az ideg- és elmeállapot, ami a főpróbahétre beállt, nem volt egyszerű helyzet. De élveztem, hogy nem a 3. emeleti szobámból látok rá a színház működésére, hanem a legfontosabb szögből: a színpadon állva és a backstage-ben a kollégákkal beszélgetve. Én ezt élvezem, nekünk Marton László ezt tanította. Picit polihisztorképző volt Lacihoz járni. Ha megnézem, hogy kik lettek rendezők, színházigazgatók, és milyen utat jártak be, nagyon sok Marton-növendék van a pályán. Ahogyan ő színészt képezett, az azt jelentette, hogy mini színházat csinált, nem feltétlenül rendezte az elsősöket és a másodikosokat, hanem hagyta, hogy kiteljesedjék az ember személyisége. Ő rögtön megbízott bennem a Dühöngő ifjúság rendezésével (1992), mint ahogy Eszenyi Enikő meg a West Side Story-t csinálhatta – nyilván ismert minket, de azért kockáztatott is. Tehát az átváltás része volt az életemnek. Nyilván ez egy specifikus helyzet, hogy most igazgatóként játszom. Remélem, semmiféle igazgatói attitűd nem látszott rajtam a próbák során, maximum az, hogy aggódom.

Ha már Marton Lászlót említetted: az jól látszik, hogy a Vígszínháznak mind a mai napig a legsikeresebb előadásai a Marton-féle rendezések.
   –   Most lesz nemsokára a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról 50. évfordulója. Abban még én is játszottam vagy 50-szer, az osztályunk vette át a szerepeket a nagy generációtól. De a többiek: A Pál utcai fiúk, A padlás is abszolút telt házasak. A tanár úr nagyon erősen benne volt A dzsungel könyvének létrejöttében is. Ahogy a szerzők, Dés vagy Presser elmondják, az ő dramaturgiai érzéke, ahogy az anyagokat kezelte, nagyon fontos eleme a sikereknek.

Te magad is törekszel arra, hogy a Marton-éra jegyében szülessenek az új előadások?
   –   A szellemiségben mindenképpen. Mondhat mindenki, amit akar, ez egy népszínház, tehát olyan előadásokat kell létrehozni, amelyek megtöltik ezt az ezres nézőteret, és közben tudod, hogy van olyan vállalkozásod, ami nem fog elmenni 150-200-szor, de olyan fontos dologról beszélsz, olyan fontos művészi mondandód van, olyan elszánt vagy, hogy azt akkor is elmondod, ha csak 30-40-szer megy. De az még mindig akkora szám, ami más színházban évekig óriási nagy sikeres repertoárt jelent! Még a stúdió színházunk, a Pesti Színház is – ahol művészileg vagányabb előadások születnek – a hatodik legnagyobb színház Budapesten. A Házi Színpadra, ahol kortárs magyar darabok mennek, keressük a szerzőket, s aztán a szerzők más darabjaikkal át tudnak kerülni a Pestibe vagy a Vígbe. 17 évig itt játszottam, tehát tudom, milyen jó dolog, hogy itt három különböző színpadon játszhatsz – ez olyan, mintha folyamatosan mozgásban lennél, mintha mindig újabb színházba mennél, annyira másfajta kihívást jelent mindegyik hely.

A Harvey egy vígjáték, a lehető legszélesebb közönséget célozza meg.
   –   A szellemiség a fontos, ahogy Várkonyi, Marton és Eszenyi Enikő is gondolkodott, hogy egyszerre legyenek művészi kihívások és ugyanakkor hozzuk be a nézőt is. Nekünk az a jó, hogy az a néző, aki itt van a Harvey-n, itt van Csehovon is. A Sirályban Trepljov teszi fel a kérdést a színház kapcsán, hogy hogyan lehet itt élni, hogyan lehet a mai világban működni, de Mary Chase is ugyanezt firtatja a Harvey-ban: biztosan jól teszed, hogy úgy élsz, ahogy élsz? Vagy jobb lenne mindenkinek egy 2 méteres nyúl, aki meg tudja állítani az időt, és egyszer csak kiderül, hogy helyesebb nem elrohanni a saját életed mellett. Ha szereted is a rohanást, egy ponton túl kiderül, hogy nem láttál meg bizonyos dolgokat. Állj meg, vedd észre a barátaidat, szeresd az embereket, szeress élni! Ha darabokat keresgélünk a közönségünknek, s legfőképp a bérleteseinknek, akik nekünk a legfontosabb társaink a keresgélésben, akkor nekem az a jó, ha azt érzik akár a Harvey hagyományos díszletei között, akár ha kirohanunk a körútra a Sirályban, hogy hozzájuk szólunk, nem vagyunk elitisták, nem vagyunk sznobok és nem vagyunk gagyik. Ezt írtam a pályázatomba, eszerint próbálom a mindennapjaimat élni évtizedek óta, s aztán vagy sikerül, vagy nem.

Hogy érezted magad a Harvey-ban Elwood bácsiként, akinek igencsak felfelé kell nézegetnie?
   –   Furán hangzik, de nagy kihívás egy ilyen „kollégával” játszani alázatosan. A próbák során egy fogast rakosgattunk ide-oda, hogy érezzem, hogy Harvey hol van, és a többiek is lássák. A történetben az a szép, hogy kiderül: mindannyiunknak szükségünk van egy ilyen 2m 15 cm-es nyúlra. Nem az a bolond, aki ezt a nyulat elképzeli, hanem a világ bolond.

Szinte már az idiótaságig kedves és ezáltal nagyon szerethető Elwood bácsi karaktere, amit neked meg kell formálni.
   –   Ez nagyon érdekes, amit itt most bolygatsz. Nekem van erre egy mondatom évtizedek óta, hogyha bizonyos morális kérdésekben döntenem kell: inkább vállalom, hogy baleknak nézzenek, mint maffiózónak. Azt persze nem szeretném, ha ebből az következne, hogy én hülye vagyok. Az, hogy az emberi tisztaság, nyitottság zavarba hozó, az egy szörnyű meglátás vagy igazság. Harvey-ban, magában a nyúlban az a jó, illetve Elwood bácsiban, hogy közben katalizátorrá válnak. Például azok, akik nem merik kimondani egymásnak, hogy szeretik egymást, egyszer csak kimondják. Tehát olyan, mintha a frusztrációinkat, prekoncepcióinkat, gyávaságainkat egyszer csak megoldaná, a holt ponton átbillentené Elwood és az ő nyula. Vagyis valami nagyon fontos dologról beszél ez a darab úgy, hogy nagyon szórakoztató módon teszi mindezt. Az fontos, hogy egy ennyire dúlt világban, amiben most létezünk, ilyen előadásokat hozzunk létre. Tudjuk, hogy fájdalommal teli a levegő, mégis az előadásainknak arról kell szólniuk, hogy ebbe ne nyugodjunk bele. Ne azt mondjuk, hogy ilyen a világ, és szomorúan magunk elé nézünk, hanem hogy ilyen a világ, de az előadásainkkal azt mondjuk a gyerekeinknek, hogy ne hagyjátok, hogy ez ilyen irányba menjen tovább. Fontos a fény az alagút végén. Mit is mond Madách? „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” Ebben a szellemben próbáljuk összeállítani a következő évadot is.

Mondjuk Franz Kafka és A kastély mennyire illik ebbe a képbe?
   –   Annyiban, hogy Bodó Viktor az előadás rendezője. Az ő játékossága, groteszk színházcsinálása és az a vízió, amit föl fog tenni a színpadra, oldani fogja a kafkai szorongást. A darabválogatásnál hiszem, hogy nagy címek kellenek. Ilyen nagy cím Shakespeare: Szeget szeggel című dühös vígjátéka. Ritkán játsszák, de mi keressük a kuriózumokat. Ez egy többfenekű történet: van benne egy nagy politikai krimi, van benne harc az idővel, hogy sikerül-e valakinek az életét megmenteni, vagy sem, s közben balfácánok járnak a furcsa, romlott városban, akiken jólesik majd röhögni. Életem egyik legnagyobb kihívásának tekintem ennek a színpadra állítását, de hát mikor, ha nem most? A Vígszínházban még egy új bemutató lesz, a Pinokkió – Presser Gábor zenéjével, Keresztes Tamás rendezésében. A Pesti Színházban Szőcs Artur rendezi az Inkognitót, Nick Payne drámáját, ami egy nagyon izgalmas kortárs történet négy színészre. Igazi jó rejtvény lesz a nézőnek. Ifj. Vidnyánszky Attila állítja színpadra Hubay-Vas-Ránki musicaljét, az Egy szerelem három éjszakáját – a három királyok szerepében Kern Andrással, Hegedűs D. Gézával, Lukács Sándorral. Azután jön a Macska a forró bádogtetőn, ezt Valló Péter fogja rendezni. Bármennyire fájdalmas képletet is rak fel Tennessee Williams, hosszú évtizedek óta a legsikeresebb amerikai szerzők egyike. Úgy karcol, hogy könnyes lesz a szemünk, de mégis valahogyan az előadás végére hiszünk az emberben… És az évad végén elkezdjük próbálni Mohácsi Jánossal Az üvegcipőt, Molnár Ferenc remekét.

S a Vígszínház születésnapjához kapcsolódóan megkezdtétek nemrég a Vígerdő ültetését…
   –   Ha már sokszor beszélgetünk arról, hogy baj van a Földdel, akkor tegyük meg, amit megtehetünk. Tavaly a pandémia miatt nem tudtunk megünnepelni a 125. születésnapunkat, az idén viszont már 126 évesek vagyunk, így 126 fát ültettünk. Milyen jó volt kétkezi munkát végezni a szabadban! A 10 millió Fa Alapítvány szakembereinek segítségével végeztük az ültetést a 17. kerületben. 25 év múlva már ott is lehet tartani társulati ülést... A színháznak van egy szellemisége, s az minden ügyben – kisebben, nagyobban - meg kell, hogy mutatkozzék. Szeretnénk valahogy a jövőben hinni, miközben látjuk, hogy mi történik körülöttünk. Az embernek ezer oka van arra, hogy keserű vagy dühös legyen, de ne hagyjuk, hogy ez amortizálja a cselekvőképességünket, és befelé forduljunk. Ezt nem engedi Harvey sem, tehát fát ültetünk, s megpróbálunk az előadásainkkal érvelni.

Te személyesen mit tanultál Harvey-tól?
   –   Az ország másik pontjára utaztam, s épp a Sajó mellett vezettem. Én vízmániás vagyok, s azt mondtam: vagy komolyan veszem saját magamat és Harvey-t, vagy nem. Komolyan vettem, lekanyarodtam, s 10 percig ott álltam a folyónál. Ment le éppen a nap, néztem a vizet, nagyon jólesett. Ha nem játszom el a Harvey-t, valószínűleg ezt nem teszem meg. Tovább rohanok.