Rossini nagy slágerszerző volt, sikerre van ítélve egy ilyen est. Még a nem annyira avatott közönség is tudja élvezni a Sevillai borbélyt…

  –  Én is hiszek Rossini bűverejében. Egy ilyen gálakoncerten nem játsszuk el az operát, „csak” énekelünk, itt tényleg arról van szó, hogy ki mit tud alkotni a hangjával. Ilyenkor az énekesek szabad kezet kapnak, például beépíthetünk cadenzákat, azaz pici kis díszítéseket. Ha ne adj isten rossz napom van, akkor énekelek egy mélyebbet vagy egy magasabbat, attól függ, hogy hol szól a hangom. Ugyanakkor Rossininél az sem árt, ha az embernek van humorérzéke.

Te egy mezzoszoprán énekesnő vagy. Tipikusan ez az a hangmagasság, ahonnan lehet följebb-lejjebb menni.
  –  Én nem szeretem ezeket a fiókokat, ahová berakják az énekeseket. A Rossinihez-énekléshez nagyon meg kell lennie a mélységnek is meg a magasságnak is, mert az áriái tele vannak föntről le- vagy lentről fölfutó skálákkal. A hang is mindig változik, főleg egy nőnél: gyerekszülés előtt és után, jó nap-rossz nap…-  ezer minden befolyásolja. Azt tapasztaltam magamnál, hogy a hangom már rég nem az - ugyanúgy, ahogy az ember személyisége sem –, mint amilyen volt húsz évesen. Egész máshogy énekelek most  -  túl a harmincon.

Most miket fogsz előadni?
  –  Ez az egész gálakoncert úgy jött létre, hogy helyettesítjük a járványhelyzet miatt elmaradó Tankréd című opera koncertszerű előadását. Ezért, hogy hű maradjak az eredeti műsorhoz, el fogom énekelni Tankréd áriáját. Azután Kálmán Péterrel az Olasz nő Algírban című operából egy nagyon vicces duettet fogunk előadni, majd Hamupipőke áriáját is eléneklem, ami a szívemhez nagyon közel áll, mert a Hamburgi Operában ez volt az egyik legszebb és legemlékezetesebb szerepem. S lesz egy utolsó szám is, amiről még nem beszélhetek, de nagyon jó csattanója lesz a koncertnek. Ezt hárman adjuk majd elő – Horváth Istvánnal és Kálmán Péterrel, zongorán pedig Harazdy Miklós kísér minket.

Hamburgot említetted, és akkor máris ott tartunk, hogy azért egy kivételes esemény, hogy te itthon énekelsz, mert egész eddigi pályafutásod alapvetően nem Magyarországon zajlott, és ez már ott kezdődött, hogy Bécsben jártál a Zeneakadémiára. Hogy jutottál oda?
  –  Kalandosan indult. Én az ELTÉ-n tanultam angol-magyar szakon. Másodéves voltam már, s ültem egy baromi unalmas előadáson – éppen a nyelvcsaládokat diktálta a tanár nagyon szárazan, s akkor azt gondoltam: én nem akarok ezzel foglalkozni. Az óra közepén felálltam, otthagytam az előadást, és azt mondtam magamnak: én ide többet nem jövök be. S még azon a héten kutyasétáltatás közben hallottam, hogy valaki egy fura vibrátóval énekel – akkor még azt se tudtam, hogy mi az –, majd rám köszönt az illető, mert neki is volt egy kutyája. Megkérdeztem tőle, hogy hol tanult meg ilyen szépen énekelni, és megadta Kármán Emese számát. A tanárnő beskáláztatott az első órán, s azt mondta: „neked az opera lesz a jövőd”.

Korábban mutatott bármi ebbe az irányba?
  –  Igen, de senki nem tudott erről. A családunk a budai várban az Úri utcában lakott egy földszinti lakásban, ami korábban istálló volt vastag falakkal. Nagyon jó volt az akusztika, s ha kinyitottam az ablakot, a négyszögletű udvarról is visszapattant a hang. Amikor egyedül voltam otthon, és senki nem hallott, akkor én állandóan énekeltem - Celine Diont, Barbra Streisandot, Bryan Adamset…. S még egy fontos dolgot említenék: a Szent Benedek Bencés Általános Iskola és Gimnáziumba jártam, s ott Lőrincz Ildikó néni, a nagyon kedves énektanárnőm megrendezte nekünk a Varázsfuvolát. 17 éves voltam, életemben nem voltam még operában. Kaptam tőle egy Varázsfuvola CD-t, arról tanultam meg Pamina áriáját, Sarastrot a fizika tanár énekelte!... Egy feledhetetlen emlék az az előadás.

Az érettségi után miért nem a Zeneakadémiára jelentkeztél?
  –  Semmi közöm nem volt a klasszikus zenéhez a Varázsfuvola-előadáson kívül. Bár csellóztam három évet, de nem éreztem magamban a késztetést, nem is vágytam arra, hogy színpadon legyek. Még csak azt sem éreztem, hogy ezt bárkivel – a családdal -  meg kéne osztanom. Az éneklés élménye kielégített. A rezonanciák a testben egy meditatív állapotot okoznak, s ez egy olyan fantasztikus érzés, egy olyan tisztítás a léleknek, a testnek, hogy ez nekem magában elég volt, nem kellett hozzá közönség. Kármán Emese tanárnő sokat változtatott rajtam, ő szívvel-lélekkel foglalkozott velem. Két évig jártam hozzá, közben angol tanításból tartottam el magam, szolfézst is tanultam, sőt elkezdtem németül is tanulni, mert megfordult a fejemben: mi lenne, ha Bécsbe is felvételiznék? Mindkét helyre beadtam a jelentkezést. A budapesti Zeneakadémián először előfelvételi volt, Marton Éva művésznőnek nagyon tetszett az éneklésem, de azért kimentem Bécsbe is. Ott egyfordulós volt a felvételi, s egyből meglett az eredmény: felvettek! Itthon már nem is mentem el a második fordulóra. Bár nem az a siker nyitja, ha az ember mindenképpen elmegy otthonról, de személyesen nekem ezt meg kellett lépnem, a saját lábamon akartam állni.

Jelentett-e számodra valamilyen pluszt, hogy Bécsben és nem Budapesten tanultál?
  –  Nagyon sokat. Volt kint egy nagyon jó tanárnőm, Claudia Visca, aki New Yorkból jött, és egy amerikai módszer szerint tanított. Az amerikaiak belenyúlnak az ember szájába, és izomgyakorlatokkal – tornaszerűen - megtanítják érezni az izmokat. Olyan izmokat is felfedeztem, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Aztán: különösen sok Mozartot és Strausst énekeltem, de ez Bécsben nem csoda. S ami rendkívül fontos volt: sokat jártam a Staatsoperbe (a Bécsi Állami Operaházba), ahol az ún. Stehplatz-on (állóhelyen) -  ahol messze a legjobb az akusztika – hallgathattam a lehető legnagyobb énekeseket: Rolando Villazont, Natalie Dessayt, Anna Netrebkot, Roberto Alagnat, Jose Curat. Az ő előadásaik után képes voltam hetekig próbálgatni, hogy hú, ezt most hogy csinálhatta? Hogy jött ki az a hang? Benne volt a fülemben az a csengés, az a szín, ami megfogott. Sokszor csak egy-két pillanat volt egy három-négy órás előadásból, de utána teljesen máshogy szólt az én hangom is. 4 éven keresztül jártam magánének szakra, de másodévesként már a schönbrunni színházban elénekelhettem Cherubin szerepét a Figaro házasságából, harmadévesként pedig Jancsi szerepét a Jancsi és Juliskából.  Negyedéves koromban meghívást kaptam a Volksoperbe (a Bécsi Népoperába), és oda be is kerültem státuszba, mielőtt lediplomázhattam volna. Ott indult a karrierem. Közben kipróbáltam magam versenyeken is: díjnyertese lettem a Londonban rendezett Wigmore Hall-i dalversenynek 2011-ben, megnyertem Németországban az Emmerich Smola énekversenyt 2012-ben és Aix-en Provence-ban a fiatal tehetségek számára rendezett nagymúltú Mozart Akadémia ösztöndíjasa lehettem 2013-ban.

Nem vágytál arra, hogy a bécsi Operában énekelj?
  –  Két évig voltam társulati tag a Volksopernél. Elénekeltem a második Cherubinomat, a második Jancsit is, és egy csomó jó szerepet. Ekkor volt az első vendégszereplésem is Malmöben, ahol Octaviant – ami szintén egy nadrágszerep! -  énekeltem Richard Strauss Rózsalovagjában. De a Volksoper valójában egy operettszínház, ahol németül énekeljük még az olasz műveket is. Egy rendes operatársulatba vágytam, de szinte nincs átjárás a Volksoperből a Staatsoperbe. A Staatsoperbe könnyebb bekerülni akkor, ha valaki bárhol másutt már csinált karriert. S azért sem szerettem volna leszerződni oda, mert nagyon sokszor az ottani tagokat beugrásra használják, ha valamelyik vendégsztár megbetegszik - folyamatosan készenlétben kell állni. Az ügynököm viszont megszervezett nekem Mannheimben egy előéneklést, ami után ott szívesen fogadtak. Elénekelhettem Berlioz: Faust megkísértése című operájából Margarita szerepét, de egy év után – egy újabb előéneklés után – 2015-ben leszerződtem a Hamburgi Operába. Ott éppen volt egy vezetőváltás, friss társulat jött létre, fiatal énekeseket kerestek.

Hogy alakult a karriered Hamburgban?
  –  Négy és fél évig éltem Hamburgban. Ebből 3 évet voltam az Operánál státuszban, és két évet voltam szabadúszó énekes Az első két évben megállás nélkül igénybe voltunk véve mint társulati tagok, ritkán jutott időm egyéb koncertekre.  Kaptam szép feladatokat, például volt ott is egy Figaro házassága, amit a nagyon neves Stephan Herheim rendezett, s abban is Cherubint énekeltem. Nagyon hálás szerep, és mindig rám talál!  De olyan rendezőkkel léptem föl, mint Willy Decker, aki a Salzburgi Ünnepi Játékokon rendezte Anna Netrepkot, elénekelhettem az Ezrek szimfóniáját és a Máté passiót Kent Naganoval az Elbphilharmonie-ban, abban az új, fantasztikus koncertteremben, amit pont akkor nyitottak meg, amikor ott voltam.  Az Operába visszahívtak később is egy jó pár vendégszerepre, amikor már szabadúszó voltam, de mellette tudtam koncertezni mindenfelé Európában. Volt egy szerződésem a bécsi Konzerthaus-szal – két éven keresztül voltam az ő rezidens énekesük. Dalesteket adtam Európa-szerte kedvenc zongorakísérőimmel, Helmut Deutsch-csal és Julius Drake-kel. A daléneklést azért szeretem, mert ad egyféle szabadságot. Én állítom össze a műsort, amiben erőteljesen szerepel a német dalkincs - Mahler, Schubert, Schumann, Strauss zenéje, de szívesen énekelek Duparcot is. Én egy olyan énekes vagyok, aki nem szeret kétszer ugyanúgy énekelni, szeretek a pillanatban élni.

Volt egy Wagner-ested itthon - szintén a Müpában – 2017. júniusában.
  –  A Wesendonck dalokat adtam elő, ami Wagnernek az egyetlen dalciklusa, de az önmagában nem tesz ki egy estet, így válogattam hozzá további számokat, énekeltem ott is Duparcot. Fantasztikus élmény volt, hogy itthon mutathattam meg magam egy olyan kiváló zongoristának az oldalán, mint Helmut Deutsch. Hogy hazalátogathattam koncertezni, azt Bátor Tamásnak köszönhetem, aki már nagyon régóta kíséri a pályámat. Ő volt az, aki például előéneklést szervezett Fischer Ádámnak, és így kaptam meghívást 2019. novemberében A kékszakállú herceg várának Judit szerepére Düsseldorfba, a Tonhalleba. Nekem az egy olyan pillanat volt, hogy én azóta nem ugyanaz az énekesnő vagyok, mint aki voltam előtte. Eleve maga a szerep, aztán: hogy ezt először Fischer Ádámmal adhattam elő!  Nagyon izgultam, hogy hogy fogom én ezt megcsinálni? S Ádám annyira odafigyelt rám, hogy végül egyáltalán nem volt nehéz. Ráadásul meghívtak Düsseldorfba a Deutsche Oper am Rheine-ba újra Judit szerepére. Nagyon örülnék, ha a 2021. áprilisi premiert meg tudnánk tartani. De mentem volna vendégszerepelni Kínába is a Hamburgi Operával – megint Cherubin! -, de hát meghiúsult 2020. márciusában, amikor itt kitört a járvány. 2020-ban még a müncheni Bayerische Staatsoperben is debütáltam volna – Verdi Falstaffjának Meg Page szerepével.  Ez is meghiúsult, most 2021-ben is hívnak, reméljük, hogy ezt már nem kell elhalasztani.

Most újra a Müpába készülsz. Mennyire vagy egyébként itthon?
  –  2019 nyarán rászántam magam, hogy hazajöjjek, mert előtört bennem a honvágy: kell nekem a biztonság, kell az otthon. Szeretnék itthon is többet énekelni, nekem ez nagyon kevésszer adatott meg, az Operában még soha nem léptem fel. A hangom nagyon elkezdett növögetni – nagyobb lett a hangerőm -, a színe is változott. Elsősorban magamat képzem könyvek és youtube mesterkurzusok segítségével, de van egy-két „külső fülem” is.

Egy fiatal énekesnő vagy, hosszú pálya állhat még előtted. Hogyan építenéd ezt? Hol szeretnéd látni magadat néhány év múlva?
  –  Színpadon. Már elkalandozhatnék más szerepek irányába is, például egy Verdi-operában nagyon el tudnám magamat képzelni mondjuk Azucenaként. Szeretném Judit szerepét itthon is elénekelni, amúgy meg mindenevő vagyok. Nekem nem szerepálmom van, hanem az az álmom, hogy az opera túlélje ezt a mostani helyzetet, és megtalálja a saját helyét ebben a világban is. Nagyon remélem, hogy a közönségben az én generációm is ott fog ülni, nemcsak az idősebb korosztály.  Ugye azt kérdezted, hogy hogyan építeném a pályámat? Nekem az az érzésem, hogy az utam eddig is épült, én nem építettem. Olyan vagyok, mint Dorothy az Óz, a csodák csodájából: megyek a sárga téglás úton, és az visz.