Grahamként egy kicsit mentálisan sérült, az anyukájával még 50 évesen is együttélő férfit alakítasz. Megjelensz barna zárt szandálban szürke zoknival, a nadrágod rövid, mert a hónaljadig felhúzod. Borzalmasan szerencsétlenül nézel ki. Egy ilyen karaktert ziccerhelyzetként élsz meg?
    –   A Made in Hungáriában hasonlóan néztem ki. Rám adták a jelmezt a tergál pulcsival, azt betűrtem a gatyába, elválasztottam a hajam, fölhúztam a vállam, és dőlt a röhögéstől mindenki, pedig még nem szóltam egy szót se. Az a szerep valamilyen módon az elődje ennek, de a Nézőművészeti Kft. Harold Pinter: A gondnok című előadásában is játszottam egy picit hasonló tőről fakadó karaktert, Astont. Ebben az előadásban Graham elmesél az életéből egy részletet, amiben van egy csomó szereplő, és ő mindenkit eljátszik. Tehát nem Scherer Péter játssza el a szerepeket, hanem Graham, aki egy üldözési mániás, pszichotikus eset. Ül időnként rettegve a sötét szobában, és az az érzése, hogy valaki figyeli a házat, mintha kopogást is hallana, de nem mer lemenni, mert hátha nincs ott senki... Én ebből a magból építettem fel, hogy ő hogyan beszél, milyen ritmusban, milyen az, amikor ő sztorizik, milyen az, amikor ő egy olyan dolgot mesél el, ami neki fájdalmas, de próbálja fedni egy picit a fájdalmát. Eljátssza a Mamát is, meg Mr. Turnbullt, a Mama udvarlóját, meg a papot, meg a Családsegítőben az embereket. Én nem szoktam soha megtanulni a szöveget az első próbára, és nem azért, mert lusta vagyok, hanem ahogy egyre többet tudok a próbák során a figuráról, úgy a szövegek életre kelnek bennem, és akkor könnyebben meg is tanulom a szöveget.

Te tudsz ilyen furcsa, tipródó, kisstílű figurákat alakítani – például A vizsga vagy a Trezor című filmekben.
    –   Azok ott szemetek voltak, de jó azokat is játszani, Graham egyértelműen áldozat, ez hálásabb eggyel. Az én monológomon ahhoz képest sokat nevetnek, hogy szerintem nincs benne poén. Például Graham lemegy a mamájával sétálni, eléjük libben egy kérdőíves nő, és azt kérdi: ’maguk férj és feleség?’ A szerepben megjelenik a tragikomikum, s ráadásul ez a legértékesebb humor - legalábbis számomra.

Miből jöhet létre egy ilyen karakter benned?
    –   Nagyon sokszor eszembe jut az 1980-as évekből, amikor még nyitva volt az OPNI, az Országos Pszichiátriai Intézet, hogy időnként kiengedték a betegeket, akik járták az utcákat. Az egyik volt a Füttyös Gyuri, akit Cseh Tamás is megénekelt, aki fütyörészett az utcán és rácsapott a csajok fenekére.  Egy másik bement a kocsmákba – én is találkoztam vele - , kihúzta magát és közölte: ’kólát akarok inni, hat forint hiányzik’, a harmadik beállt idegen társaságokba és a csajokról érdeklődött, aztán tovább állt. Ilyen szelíd őrültekkel tele volt a város. Ezeknek az excentrikus, furcsa lényeknek a beszédmodora, a gesztusai nagyon megvannak nekem.

Egy monológot adsz elő Grahamként. Láttalak én már egyedül játszani a színpadon, az egyik legemlékezetesebb szereped a Klamm tanár úr.  Tehát nem szokatlan számodra a monodráma műfaja, de milyen abban létezni?
    –   A monodrámát szokni kell. Sokan izgulnak, én nem izgulok, de tudom, milyen az, amikor valaki kiáll a színpadra, s minden szem őrá néz. Nincs zene, nincs szcenika, nincs süllyedő-emelkedő Tündérek, meg Puck, csak te vagy ott a közönségnek. Meg kell tanulni azt is, hogy hogyan osztod be az erődet, mert a szövegen belül mindig vannak erőteljesebb és pihenősebb részek. Az október nagyon sűrű volt nekem, mert egy másik monodrámát is bemutattunk a B32 Galéria és Kultúrtérben, ez pedig Karinthy írása, az Utazás a koponyám körül volt. Ebben nem vagyok teljesen egyedül, Marton Róbert és Parti Nóra segítenek nekem mint zenei brigád és be-bejátszanak a kisebb szerepekbe is, de Karinthy szerepét én játszom, én mesélem el a történetet. S míg Graham szerepe 8 oldal, addig Karinthyé 18. Már a rövidebbet sem kevés megtanulni.

Szerintem a monodráma egy nagyon komoly színészi munka. Iszonyatos mélységeket meg kell járjál, hogy elhiggyünk neked mindent, s ha ez sikerül, akkor létrejön az a csoda, amiért érdemes színházba járni.
    –   Az évek során az ember összeszedi, hogy mi minden hat a színpadon. Akiktől én tanultam - Jancsó Miki bácsitól, vagy a Krétakörben Schilling Árpádtól, Mundruczó Kornéltól, és mindenféle más rendezőktől, de Mucsi Zolitól is -, azt tanultam meg, hogy leginkább az egyszerűség hat. Rendeztem már néhány előadást, s amit én számon tudok kérni a színészeken, hogy teljesen egyszerűek legyenek. Ne a darab hatását játsszák el, hanem a pillanatnyi szituációt. Amit Peter Brook mond: ha van egy üres tér, s abba a térbe bejön egy ember, és te őt nézed, és ő tudja, hogy nézed, ez innentől kezdve színház. Hogy innen megtörténik-e a csoda, nevezetesen: hogy a nézőben lesz-e egy aha élmény, egy felismerés, hogy én egy ilyen emberrel már találkoztam, vagy netán a közeli rokonságban ismerek hasonlót, vagy netán magamban fedezek fel valami ilyesmit, az katartikus tud lenni. És ehhez nem kell nagy szcenika.

Te mindig egyik munkából a másikba rohansz. Most hogy néz ki az életed?
    –   Most karácsonyig egy kicsit könnyebb. Forgatok egy RTL-sorozatban, meg egy vírusreklámot is (nem Covid), de mindkettő titkos még. Tavaly ill. az idén két hangoskönyvet is felolvastam. Az egyik Steven Fry-nak a Mítosz című könyve. A szerző egy angol komikus, aki szenzációs könyvet írt a görög mitológiáról, az alcíme: Görög mitológia angol humorral. Most várnak rám, hogy az első rész után a másodikat is felolvassam. Nagyon tetszik! A másik hangoskönyvet szeptemberben vettük fel. Mókusugrás a címe, az írója pedig Jakabovics Tibor vegyészmérnök-feltaláló és üzletember, aki a Covid alatt olyan megvilágosodáson ment át, hogy neki fákat kell ültetni. Másfél éve mindennap ültet egy vagy több fát, s egyszer csak – így mondta - kifolyt belőle egy könyv, ami tele van gyermekkori emlékekkel, plusz a természetvédelemmel, klímaváltozással kapcsolatos gondolatokkal. Azért Mókusugrás a címe, mert amikor gyerekkorában a nagymamája fát ültetett és ő segített neki, a nagymama mindig azt mondta, hogy olyan közel kell a fákat egymáshoz ültetni, hogy meg tudják fogni a koronájukkal egymás kezét, ha egy mókus véletlenül arra járna, akkor át tudjon ugrani, ne kelljen lemásznia a földre…! Aztán most jön ki a Nagykarácsony című film, amit már leforgattunk, nagyon bízunk benne, hogy karácsonytól vissza tudja csábítani az embereket a moziba.

Mi történik a Nézőművészeti Kft.-ben, a Mucsi Zoltánnal, Katona Lászlóval, Kovács Krisztiánnal és Gyulay Eszterrel közös vállalkozásotokban?
    –   Január-februárban lesz egy bemutatónk a Szkénében, Dániel András A gyöngéd barbárok című Hrabal kisregényből készít nekünk egy darabot. András személyesen is jóbarátom, ő írja a Kufli rajzfilmsorozatot, amiben én vagyok a mesélő, és emellett Gyulay Eszter rendezésében Kicsibácsi, kicsinéni címmel már van egy bemutatónk tőle (én abban nem játszom). Most négyünkre, Mucsi Zolira, Katona Lacira, Kovács Krisztiánra és rám írja a drámát, amit Tárnoki Márk fog rendezni. Az ifjúsági darabjaink még mindig nagyon mennek. A gyáva, a drogos történetünk a 430. előadásnál tart, az Ady-Petőfi előadásunk most éri el a 200.-at, A kézmosás fontosságáról túl van a 150.-en, a Soha senkinek a családon belüli erőszakról túl van a 100.-on, A vakság is túl van a 100.-on és ott van még a Hét nap az iskolán belüli bántalmazásról, már az is a 75.-nél tart, pedig még csak 1-2 éve csináltuk. A Klamm háborúját pedig már 300-szor mondtam el.

November 16-án ünnepelted a 60. születésnapod...
    –   …méghozzá az első lányommal közös szülinapunkat, mert ő is ezen a napon született, ami egy csodálatos pillanat volt. Nem gondoltam, hogy egyszer leszek ennyi is, az ember fiatalon ezt el se tudja képzelni. Hol az achillesemen nő egy pukli, hol a térdem fájdul meg. Szerencsére agyilag jó vagyok, ezt apámtól örököltem. De fizikailag is igyekszem, többnyire biciklivel járok.

Ha a pályádra gondolsz, ilyennek képzelted?
    –   Azt szoktuk mondani Mucsi Zolival, hogy ha 25 évesen megkérdeztek volna, hogy 50 pluszosként jó lenne- e nekünk egy ilyen szitu, mint amiben most vagyunk, akkor mindketten azt mondtuk volna, hogy ’hagyjál már, úgyse lesz ilyen’, tehát bőven elfogadtuk volna. Nagyon jól érzem magam szakmailag. Sok jó munkám van, azt érzem, hogy szeret a közönség, néha még különböző díjakat is kapok. Idén másodszor ítélték nekem a Televíziós Újságírók Díját, most az Apatigris főszerepéért, korábban a Válótársakért. Tavaly Karinthy gyűrűt kaptam, ami döbbenet, hogy itt van ez a Karinthy- történet és kapok egy Karinthy gyűrűt, anélkül, hogy tudnák ezt a díjat adományozók. Én őrületes tempót nyomtam az elmúlt 15-20 évben, volt olyan, hogy 30 fölött játszottam havonta az ifjúsági előadásokkal együtt. Ez szerencsére most már kicsit kevesebb, a Covid befékezett, de most is 20 fölött játszom. Amúgy meg egyre inkább érzem azt, hogy jó dolog a Balcsin a kertben ücsörögni, és nézni a naplementét.

Képek a Beszélő fejek című előadásból