Dióssi Gábor, Dió. Elitiskolás, kirúgott diák, diákszínjátszó, vízilabdázó, vízilabdaedző, minőségellenőr, gépészmérnök hallgató, raktáros, költő, punkzenész, figuráns, NDK-s vendékmunkás, hippi, színházi díszítő, gimnáziumi tanár, francia-német-lengyel szakos az ELTE-n, filmszállító, ösztöndíjas Párizsban és Leningrádban, népművelő, színházi asszisztens, fordító, szállodai portás, könyvesbolti eladó, de elsősorban színész. Színész színházban és filmben. Színész Gaál Erzsi, az Utolsó Vonal, a Stúdió K, a Honvéd Együttes társulataiban. Játszott a Katonában, a tatabányai Jászai Mari Színházban, a Budaörsi Latinovits Színházban, RS9-ben, Merlin-ben, MU-ban, Szkénében, Jurányiban, TÁP Színházban, a Váci Dunakanyarszínházban és a zalaszentgróti Ascher-táborban. A Színművészeti vizsgaelőadásainak is gyakori vendégszínésze.

Közös ismeretségünk is egy ilyen vizsgaelőadásnak köszönhető. Az Yvonne, burgundi hercegnőt mutattuk be tavaly márciusban, Dyssou Bona rendezésében. Akkor volt két éve, hogy végeztem a Színművészetin, Zsámbéki Gábor osztályában, és hiába a negyven év különbség, Dió, minket, fiatalokat, is megszégyenítő lendülettel és odaadással próbált. A szünetekben már akkor szívesen hallgattam, ha épp anekdotázott utánozhatatlan „dióságával”, de örülök, hogy mostani beszélgetésünkben még jobban megismerhettem. Sokat tanultam tőle.

Lestyán Attila: Mesélted korábban, hogy te díszítő is voltál mielőtt még színészként színpadra álltál. Ez hogy jött?
    –  Dióssi Gábor: A Cucu nevű haverommal feljöttünk meghódítani Budapestet. Péknek nem vettek fel, mondtam, hogy menjünk el a színházba díszítőnek. És akkor ott voltunk három hónapot a Huszonötödik Színházban, kettőt a Várszínházban. Kurva szar gyenge díszítő voltam.

L. A.: Jelentkeztél dramaturg szakra is.
    –  D. G.: Én mindenbe belekapok, meg vannak vágyaim, de nem küzdök meg semmiért és aztán mindent elfelejtek. Tehát ilyen vagyok, hogy fecseg a felszín hallgat a mély és néha azzal az ábránddal ringatom magam, hogy bár felszínes vagyok, de nem is kell elmennem mélybe. Egy Pilinszky idézet volt a mottó a diplomamunkámhoz, (az ELTE francia szakán), valami ilyesmi, hogy: keressük, keressük a dolgok lényegét, meg az értelmet és nem tudjuk, hogy ki találja meg, az, aki egész nap izzad, vagy az, aki csak az orrát piszkálja egy almafa alatt. Valami ilyesmi. Persze ez lehet felmentés a lustaságra is.

L. A.: Kiket tartasz színházi mestereidnek?
    –  D. G.: Amit így tanulgattam innen-onnan, azt mindig a kollégáktól, – már aki elfogad engem kollégának – lestem el. De, aki ilyen mesterszerű az az Erzsi, meg az Ascher. Az Ascherrel igazából olyan nagyon nem dolgoztunk együtt, de nekem a táborok, azok nagyon ott vannak a lelkemben meg a kicsi agyamban. 1996-1998-ban és utána még kétszer voltam Zalaszentgróton, az Ascher-táborban. És még előtte Gaál Erzsi, akinél, ha lehet mondani, színházilag szocializálódtam. Nem tudom, hogy tanulásnak lehet-e nevezni, amit tőlük kaptam, de ők mérföldkövek számomra. Amikor probléma van, akkor ők ugranak be, hogy ők ezt, hogy gondolnák, merre mennének, mit csinálnának. Irányadó pontok. Erzsi csak négy-öt évvel volt idősebb nálam, de később, amikor találkozgattunk, mert fordítottam egy cikkét, meg egy színdarabot neki, és mentünk együtt színházba, vagy valahova, akkor így mutatott be, hogy „Dióssi Gábor, a tanítványom”.

Találkoztam még mesterszerű emberekkel, akiknek sokat köszönhetek, de, akikkel nem igazán sikerült személyes dialógba kerülni. És ha nem tudják, hogy én mit gondolok, mit érzek, és ha nem várják tőlem, hogy én is adjak valamit, akkor valami nagyon hiányzik, akkor úgy nehéz kialakulnia egy viszonynak.

Én ilyen anyás típusú vagyok. Ha valaki vezeti a dolgokat, akkor engem fogadjon fiává. Tudom, hogy hülyén hangzik, de ha egy húszéves filmszakos kislány megkér, hogy játsszak két napot a filmjében, akkor mindig elmondom, hogy „figyelj, én ilyen árva gyerek vagyok és akkor én téged anyukámmá fogadlak”. Tudom, hogy a rendezőknek annyi dolguk van, hogy nincs idejük ápolni a színészek lelkét, de mindig találok egy-egy dramaturg lányt, vagy egy-egy embert, akivel, ha bajom, gondom van, megosztom.

L. A.: Hogy találkoztál Gaál Erzsivel?
   –  D. G.: Az vicces volt. 1986-ban népművelőként helyezkedtem el. Nagyon rossz népművelő voltam. A MU Színház akkor még művelődési ház volt, ott dolgoztam egy évig. És egyszer arra járt a Gaál Erzsi. Volt egy társulata, a Gödöllői Amatőrszínész Stúdió. Hozott egy kazettát, hogy nem tudnák-e megnézni. Mondtam, hogy jó, gyertek holnap. Én a műszaki meg digitális dolgokhoz most is teljesen analfabéta vagyok, úgyhogy gyorsan megkérdeztem, hogy hogy kell egy kazettát lejátszani. Másnap jöttek, betették a kazettát, megnézte az egész társulat, ez volt a Felütés. És akkor azt mondta nekem az Erzsi, hogy: „Te milyen ügyesen kezeled ezt az izét, nem akarsz az asszisztensem lenni?” És mondtam, hogy jó, szívesen. Akkor engem már érdekelt a színház, színházszemiotikai témában írtam a szakodolgozatomat, meg végigkövettem Miskolcon a Csiszár-korszakot. Gödöllőn próbáltunk. Annyira rossz voltam asszisztensnek, hogy egy távolsági hívást nem tudtam lebonyolítani. Egyszer kiküldtek, hogy tízóraira vegyek egy félkiló parizert, én meg kenőmájast vittem helyette. Ekkor mondta Erzsi, hogy „jó, akkor menj be a térbe”.

L. A.: Hogy dolgoztatok vele?

    –  D. G.: Sok mindent csináltunk, Erzsi mindenfélével kísérletezett. Volt például egy gyakorlat a civil jelenlétre. Erre az Erzsinek volt egy műszava: szöszörgés. A szöszörgés az olyan céltalan mozdulat, aminek semmi értelme. Ha belegondolsz, ez félreviszi a néző tekintetét, de az Erzsinél ezek hitelesítik a színészi játékot. Emlékszem, sokszor mondta, hogy „én formalista színházat csinálok”. Kísérletezgetett a színészi technikákkal is. Később csinált egy Oresztész előadást. Ebben azt találta ki, hogy realistában csinálja a főszereplőket, brechtibe a csoportos szereplőket: katonákat, kurvákat. És mi hárman az Erünniszek voltunk, civil játékmódban. Sokat próbált mindenkivel, velünk nem. Nekünk voltak olyan szövegeink, amiket akkor mondtunk be, amikor akartuk. Ez halálra idegesítette a főszereplőket.

L. A.: Később több társulatnál is eltöltöttél néhány évet. Melyik korszakra emlékszel most vissza a legszívesebben?
    –  D. G.: Nagyon sok helyen jól éreztem magam. Majdnem mindenütt. Az Utolsó Vonallal tök jó volt. Voltak veszekedések néha, meg féltékenységek, de mindig nagyon jól jöttünk ki belőle.  Az Utolsó Vonalat sok színész nézte. A Szkéné most tele van, de közönséggel van tele, akkor meg haverokkal, és gyakran félház volt. Voltak kínos előadások, ahol több volt a színész, mint a néző. Akik viszont ott voltak, azoknak ez nagyon erős élmény lehetett. Sok mindent kipróbáltunk az Utolsó Vonal rendezőivel (Tamási Zoltán, Felhőfi-Kiss László, Regős János, Nagy Bea). Kreatívan, koncepcionálisan kezdtünk el gondolkodni olyan dolgokról, ami a színházi térben van, de meghaladja valami módon a színházat. Akkoriban már hallottam a művészet szexuál-forradalmáról, ami azt jelenti, hogy különböző művészeti ágak kölcsönhatásba lépnek egymással, a képzőművészetben meg volt a fluxus és a performansz. Ez a fajta gondolkodás, az újnak keresése volt jellemző az Utolsó Vonalra. Hogy a művészet a valóságnak egyfajta megismerése és át is alakítja azt, hogy sokféle recepciója lehet egy műalkotásnak. Nem olyan világrengető dolgok ezek, csak annak idején a színházban mindenki annyira lelkesedett értünk.

L. A.: Mikortól volt benned egy olyan fordulat, amikor te magadra színészként kezdtél gondolni?
   –  D. G.: Soha nem gondolok, mert annyira bennem van, hogy a Nánay Pista bácsi nem fogadott el, tehát ez kész. És minden évben van egy-egy ilyen fejbeütés. Lehet, hogy túl érzékeny vagyok. Én nem tudok úgy gondolni magamra mint színészre. Mindig, ha szóba kerül, másról kezdek el beszélni. Például el szoktam mondani, hogy mennyit keresek. Hogy ennyi-annyi, meg, hogy ki mennyit keres, meg, hogy a művészetért kevesebbet adnak, a populáris dolgokért többet adnak, de hogy én sorozatban is keresek. Hogy ne kelljen nekem ezzel foglalkozni. Mindig kitérek ezelől, hogy színész vagy, vagy nem vagy színész. Negyven évnyi munkaviszonyom van és ebből tíz év számít mint színész. És ez tök jó. Meg igazából, nyilván, ha az ember kimegy a színpadra és csinál valamit, azért vállalnia kell a felelősséget. Ilyen szempontból színész vagyok. Lehet, hogy tényleg egy csomó mindent nem tudok, amit a fiatalok meg igen: beszélni, artikulálni, énekelni, koncentrálni, elemezni. Ez olyan nekem, mint, amikor a bölcs ember kimondja, hogy én bölcs vagyok, akkor onnantól kezdve nem bölcs.

L. A.: Nekem egyértelmű, hogy színész vagy. Nem vagy biztos magadban?

    –  D. G.: Mindig arra gondolok, ha egyszer egy színikritikus megint azt mondaná, hogy tehetségtelen vagyok, akkor valami olyasmit válaszolnék, hogy: nem tudom, hogy tehetséges vagyok-e, talán inkább tehetségtelen, de én annyira szeretem a színházat! Ez az én világom, egyforma logikai rendben gondolkodnak itt az emberek. Ha én belőlem az a pici-pici tehetség, ami van, az is kiszorulna, akkor se vonulnék vissza, hanem ott lennék addig, amíg el nem zavarnak. ha elmenne minden színészi erőm, akkor is ott maradnék a színházban, és ha a színpadon nem lehet, akkor jegyszedő lennék. Addig, amíg valaki hív, amíg tapsolnak, addig ott vagyok a színházban, amíg meg nem halok. És azt gondolom, hogy ezt nagyon sok ember érzi, aki a színpadon dolgozik, hogy ott a színpadon helye, még akkor is, hogyha csak segíteni tud, mert kevesebb tehetsége.

L. A.: Milyen színházat szeretnél te személyesen csinálni? Van valamilyen színházeszményed?
   –  D. G.: Az évfolyamdolgozatomat lengyel szakon a szőrzet mint metafora szerepéről írtam Witkiewicz drámáiban. Ő mondja azt, hogy „a színházból kilépve az embernek az az érzése legyen, mintha valamiféle álomból ébredne fel”. Tehát nem realista, nem is Brecht, nem megmutatja a világot, nem ábrázolja a világot, hanem egy új világot teremt. Freud Álomfejtésében az aznap történtek adják a motívumokat, ezeknek a strukturális elrendezéséből lehet felfejteni a tudatalattit, meg a komplexusokat, Witkiewicz színházban pedig az élet elemei vannak egy új struktúra szerint összerakva, és ha egy ilyen álomvilágot találtunk, akkor másképpen látjuk a reálisat, és olyan dolgokat tudunk megfejteni, amiket másképp nem látnánk. Ez a formalizmusnak egyfajta tovább gondolása.

Van még egy másik megfogalmazás is, amit a Thuróczy mondott nekem, hogy őneki a Zsótér mondta, hogy a Zsótérnak meg az Erzsi mondta, hogy: az a jó színház, ami igaz és érdekes. De a második a fontosabb.

L. A.: És mi az, ami irritál a színházban?
   –  D. G.: Én nagyon szeretek színházban lenni. Van, hogy egy darabot többször is megnézek. Mindig nagyon jól érzem magam. És ha nagyon szar, az engem nem zavar. Az zavar, ha gőgös. Hogyha úgy megy fel valaki a színpadra, hogy ő mondja a tutit. Ha nem azt érzem, hogy gondolkodjunk együtt. Ilyen szempontból jó néző vagyok, mindent szeretek csak a gőgöt nem.

L. A.: Mit tartasz te a legnagyobb sikereidnek, meg mit tartasz a legnagyobb elismeréseidnek?
    –  D. G.: A kazincbarcikai fesztiválon nyertem díjakat.

L. A.: Milyen díjakat?

    –  D. G.: Például a legjobb férfi mellékszereplő díját a Piroskában, amiről elterjedt legendaszerűen, hogy a legjobb női alakítás díjat kaptam, mert egy női szerepet játszottam, de közben legjobb férfi. A Piroskát ’93-ban mutattuk be és azóta soha semmiben sem voltam olyan jó. Az volt az irány, hogy emberi sorsot mutassunk be, ne nőit, ne férfit. Nekem amúgy is olyan női-férfi lelkem van. Ketten játszottunk benne női szerepet. Tamási Zoli is jó volt. A Don Quijotét is játszottuk Kazincbarcikán, amiben én játszottam a Don Quijotét, de az az Aschernek se jött be, a Nánay Pista bácsinak pedig végképp nem. Regős Jancsi rendezte, Thuróczy volt a Sancho Panza, Pintér Béla volt a férfi szereplő, a Szemerédy Virág játszotta a Dulcineát. Játszott az Enyedi Évi, meg a Hernádi Csabi. Díjat nem kaptunk. Viszont a rendezésem, a Hófehérke, az félig bejött. Nánay Pista bácsinak nem. De az Aschernak nagyon bejött.

L. A.: Többször beszéltél róla, hogy milyen meghatározó volt neked a testképed már gyerekkorodban és később is, hogy voltál, kicsi, alacsony, magas és vékony, dagadtnak is mondtad magad, a hangodat meg többször női hangnak nevezted. Érezted-e néha, hogy neked el kell rejteni ezeket a különbségeket, vagy volt-e hogy ezeket akadályként érezted a színjátszásban?
    –  D. G.: Én ezeket előnynek éreztem. Merthogy karakteresebben meg tudok szólalni. Az életben vannak nekem ezzel problémáim, de a színházban mással vannak problémáim. Dehát, te is szokatlanul magas vagy.

L. A.: Azért is kérdezem.
    –  D. G.: Hogyha meg Hamletet akarok játszani, vagy Bánk bánt egy olyan előadásban… ez így lehetetlen egy realista, benne-levős előadásban, hogy eljátsszam Hamletet, vagy eljátsszam Bánk bánt. Viszont, ha Erzsi élne, nála szívesen.

L. A.: Nem is volt ilyen vágyad?
    –  D. G.: Van egy nagy szerepálmom, de hát ez is kicsit poénkodás. De komolyan. Először egy alternatív színházban szeretném megcsinálni és utána egy kőszínházban. Az alternatívban azért, hogy legyen rutinom. Hogy a színház világnapján én mondjam az üzenetet. Ez az én szerepálmom.

L. A.: Szerény.
    –  D. G.: Nem szerény. Szerintem, ez nagyon komoly, mert azokat szokták választani, akik nagyon ott vannak abban a színházban.

L. A.: Voltál kőszínházban is. Van különbség?
  –  D. G.: Hát, az, hogy hangosan kell beszélni? Nem tudom.

L. A.: Hogy látod most a fiatal színházcsinálókat, és a te fiatalkorodhoz képest, mi az, amit változásnak látsz? Vagy mit javasolnál a legfiatalabb generációnak?
    –  D. G.: Nem tudom. Most annyira képtelen ez az egész helyzet, annyira átláthatatlan. Megölték a budapesti Színművészeti Egyetemet, nyírbálják a polgári színházat. ’49-től kezdődően volt valami ilyesmi. És akkor volt a Töröcsik Mari, a Szirtes Ádám, a Soós Imre, a Horváth Teri. És mi lesz a menet, amikor végeznek ezek a fiatalok, akik most felvételiznek, meg a velük való bánásmód, hogy fogják fogadni őket? Egyáltalán mi lesz a sorsa a színháznak? És nekem erről nem megoldás, még problémafelvetés sem, csak ez a történet jut az eszembe. A Várszínházban voltam díszítő. Dayka Margit a zserbójából, amit a próbára hozott, megkínálta a színészkollégáit, engem viszont nem. Ellenben Horváth Teri, aki kétszeres Kossuth-díjas parasztszínésznő és proletár volt, szolidarizált a díszítőkkel, vele össze tudtunk haverkodni, és az ő pogácsájából ehettem. Csak az volt a baj, hogy én az édes sütit szeretem. És ennek metaforikus értelme is van.

Tanácsot adni? Én nem vagyok nagyfiú, vagy nem is tudom… Olyan kérdéseket teszel fel, mint a nagy művészeknek szoktak, közben meg én nem…