A mesék végén egymásra találnak a szerelemesek, és élnek boldogan, míg meg nem halnak. Nos, a ti előadásotokban hiába találnak egymásra.
   –   A mi verziónk még a néhány éve bemutatott Szputnyik Hajózási Társaság előadásához képest is egy sötétebb olvasat. Hegymegi Máté és Gyarmati Kata erősen átdolgozták a darabot, szerintem egy nagyon szerencsés, problémaközpontú dramaturgiai változat jött létre. Sokkal feszesebb így a szerkezet, a történetnek erősebb a sodrása. A jelenet-összefésülések, illetve a párhuzamosságok olykor vezetik a nézőt, olykor bizonytalanságba taszítják, hogy mégis kivel tartson a történet során. Szerintem ez nagyon izgalmas. Hét ember játssza az összes szerepet, és a szerepeösszevonások is lehetőséget adnak különféle asszociációkra, a karakterek egybecsengetésére. Nyilván a happy end, a szerelmesek nagy egymásra találása a lovagdráma műfaji sajátossága. Nálunk is megtalálhatók a meseszerű elemek, de ez az adaptáció nem teszi felhőtlenné ennek a meggyötört lánynak a történetét.

Katica megy- megy- megy, vagy a ti előadásotokban inkább fut-fut-fut a megálmodott férfi, Vihar Friderik, Sugár grófja után, aki végre sok viszontagság után az övé lesz. És amikor megnyugodhatna és boldog lehetne, hogy megtalálta a párját, fut tovább – egyre elszántabban, egyre gyorsabban. Borzasztó reménytelen így a történet vége, mivégre volt az a rengeteg erőfeszítés?
   –   Az én olvasatomban ez teljesen érvényes. Amit Katicával művelnek ebben a történetben, ahhoz képest nincs más választása, mint kifutni a világból. Én értem, hogy Kleist mit akarhatott, de sokkal izgalmasabb, ha egy picit mai szemmel nézed Sugár grófját: a magát mindenestől neki adó lány csak akkor érdekes számára, ha császári sarj, ha nem, akkor teljesen érdektelen.

Komolyan igénybe veszi ez az előadás a játszó személyeket, különösképpen a Katicát alakító Pallagi Melittát, aki végig egy futógépen halad – különböző sebességfokozatokra kapcsolva-, vagyis nagyon intenzív mozgásra van ítélve majd’ két órán keresztül. Azért neked is bőven kijut a futógépből, meg az összes szereplőnek, szóval elég durva megoldás ez.
   –  Nem feltétlenül maga az előadás nehéz, sokkal fárasztóbb volt a próbaidőszak 6 héten át napi 8 órában. Akkor Melcsinek összejött a napi 10-15 km is. S ami igazán megterhelő, hogy a folyamatos futás közben jönnek egymás után a jelenetek, a konfliktusok, a szöveg, tehát nagyon kell koncentrálni.

Lelkesedtetek ezért a futópados megoldásért?
   –   Én nagyon. Hegymegi Máté egy nagyon pontos és kiérlelt koncepcióval érkezett. Az első pillanatban láttam, hogy nyilván magam ellen beszélek, de nekem nagyon eredeti megoldásnak tűnt. Nem túlságosan bonyolult a szimbolikája, de nem is kell, hogy az legyen. Tehát én kifejezetten szeretem, azzal együtt, hogy az embernek izomláza van tőle.

Ugyanilyen küzdelmes lesz az egész évad, vagy már az is?
   –   Már július legvégén elővettük azokat az előadásainkat, amiket a Covid miatti lezárás alatt próbáltunk, de nem tudtunk bemutatni. Így került sor Závada Péter: A Széplélek című színdarabjának a premierjére nemrég, aztán a Günther Grass-regényadaptációra, a Kutyaévekre, s utána jött a Heilbronni Katica, tehát eddig három combos előadáson vagyunk túl. Közben Nagy Józseffel tartunk vissza-visszatérően workshopot, amiből tavaszra születik egy előadás, s már elkezdtük Szikszai Rémusszal Carbunariunak a Tigrisét próbálni, annak december 17-én lesz a bemutatója, tehát rendkívül sűrű most ez az időszak.

Szikszai Rémusszal a Vádli Társulásban szoktatok dolgozni, annak is a tagja vagy…
   –   …És nemcsak én, hanem Fodor Tamás is, a Stúdió K alapítója, aki a Vádli sok produkciójában játszik, és a Tigrisben is együtt leszünk majd. A Vádli előadásai – többnyire koprodukcióban más társulatokkal - a Szkénében mennek, még most is műsoron van a III. Richard betiltva, a Caligula helytartója és a Kutyaharapás, mindháromban játszom.

De azért a Stúdió K az első számú színházi otthonod?
   –   Igen. Egy előadásra érkeztem ide, s már itt vagyok 15 éve lassan. 2011-től 2017-ig művészeti vezető is voltam, de az nem nekem való munka. Nincsen hozzá készségem, meg az igazgatás teljes embert kívánt, és rengeteg energiát vont el a színészettől, amit én sokkal szívesebben csinálok.

Neked van egy nagyon karakteres színházi ízlésed, nem véletlen, hogy a Stúdió K-ban beszélgetünk, meg a Vádli Társulásban játszol, és nem a mainstreamhez tartozó valamelyik színházban. Tudnál-e, akarnál-e másfelé menni?
   –   A színházban számomra fontos, hogy ráhatással legyek arra, amiről úgy döntünk, hogy az nekünk fontos. A kőszínházi struktúra nem engedné meg, hogy akár beleszóljak a döntésekbe, vagy hogy ne azt érezzem, hogy egy fizetési listán vagyok és ki vannak írva a feladatok a próbatáblára. Ennek a független létezésnek van egy olyan szabadságfoka, ami nekem fontos. Mikor Újvidékről eljöttem, egy klasszikus kőszínházi helyzetből jöttem el, de azért az a határon túliságával, a szerb közegben magyar színházkénti létezésével egy nagyon-nagyon más helyzet volt. Most már egy kőszínházi helyzetet egyáltalán nem tudnék elfogadni. Mi megbízási szerződések szerint dolgozunk, egy szerb közmondás szerint: amennyi a pénz, annyi a muzsika. Itt a rendes fizetés kigazdálkodhatatlan, mint általában a független társulatoknál. Muszáj több lábon állnom, ezért játszom a Szkénében is, néha forgatok, meg szinkronizálok. Ennek a független létnek megvan az az átka/áldása, hogy van egy elég nagy repertoárom - 12-13 cím -, amit menedzselni kell. Ugyan havonta 15-17-et játszom, de az 15 féle, amit agyilag és fizikailag is bírni kell. Tehát a mostani helyzetem ad annyi és olyan feladatot, amiket szívesen csinálok, aztán ha nem így lesz, akkor lehet, hogy majd kopogtatok az Örkény Színházban Mácsainál.

Óriási döntés lehetett az életedben, amikor átjöttél Magyarországra. Volt valamilyen kényszerítő vagy húzóerő?
   –   Inkább húzóerő volt. Az újvidéki Művészeti Akadémia friss diplomájával kerültem az Újvidéki Színházba, ahol hét évadot töltöttem. Panaszra nem lehetett okom, pályakezdőként sokat és jókat dolgoztam jó emberekkel. De a határon túli színészeknek előbb-utóbb megfordul a fejében, hogy mi lenne, ha kipróbálnám magam Magyarországon? S pont amikor már ez ágaskodott bennem, jött egy hívás. Csányi János, a Bárka igazgatója szerződéssel érkezett Újvidékre. Látott bennünket már többször Kisvárdán a határon túli színházak fesztiválján, a Tháliába is rendszeresen felhoztuk az Újvidéki Színház előadásait. Négyünket -  Mezei Kingát, Szorcsik Krisztát, Gyarmati Katát és engem – hívott, egyszerre jöttünk át a Bárkába 2004-ben. A Bárkában három évadot töltöttem, utána kötöttem ki itt a Stúdió K-ban.

Miben más a vajdasági színjátszás, mint az itteni?
   –   Egy picit más. Olyan balkáni. Tudom, hogy a közbeszédben a balkáni jelző kicsit pejoratív, de az én szememben nem, én a Balkánnak elég sokféle arcát láttam. A színházban van egy másfajta expresszivitás, egy másfajta vérmérséklet, amit én szeretek, ami szerintem bennem is megvan. Magasabb a pulzusszám, picit feszítettebb, pengébb, fürgébb, élesebb a játék, mintha az absztrahálásra is hajlamosabbak lennének az ottaniak.

Jó döntés volt mégis átjönni?
   –   Persze. Szükségem volt arra, hogy egyet lépjek kifelé. A magyar színházi szakma fejnehéz, nekünk a határon túlról is Budapest volt a központ. Meg mindenképp számítottam a filmre mint műfajra, akkor szinte lehetetlen volt onnan bekerülni egy magyar filmbe. Az első nagy filmes élményem Suha Dénes szerepe Ragályi Elemér: Nincs kegyelem című filmjében 2007-ben. Sok filmben játszottam kisebb szerepeket, kapok párnapos felkéréseket külföldi filmesektől is, általában mediterrán karaktereket alakítok. Voltam már olasz, spanyol, görög, arab, palesztin, elhívtak Isztambulba töröknek, egy szerb filmben viszont magyart játszottam. Jónéhány tv-sorozatban is feltűntem, s ami a legújabb: decemberben jön a mozikba Dobó Kata karácsonyi ifjúsági filmje, az El a kezekkel a Papámtól, abban van egy értelmezhető szerepem. 

Úgy érzed mára, hogy itthon vagy Magyarországon?
   –   Ahogy múlik az idő, egyre kevesebb kapcsolódásom van úgymond hazafelé, amit egy picit fájlalok. Nincs elég időm, gyalázatosan le vagyok maradva az ottani színházi élet követésével is. Úgy érzem, hogy elfogadtuk egymást a várossal, már hogy Budapest és én. Elfogadtam a közeget, tudok itt élni, nem érzem, azt, hogy megfojtana, pedig egy tizenezres kisvárosból jövök. Kettős állampolgár vagyok, van egy szerb identitásom is, és ezt szeretem. De itt van most dolgom.