Hányszor volt csúf, nevetséges! Hányszor szívszorítóan elesett! Hányszor volt királynői és hányszor láttuk koldus rongyokban. Hányszor szépült meg a nem szép arc Peer Gynt szemében, amikor a szánkón száguldottak a messzeségbe! Aase anyó. Aase anyácska. S emlékszel-e szán utunkra? ha nem volt itthon apó, játszottunk, takarónk utibunda, s a padlónk fjord jege, hó… De milyen itt, ezen a képen? Nemde kleptomániás vénasszonyként néz  vizslatón, nyakában láncon  zsebóra, lesi, mikor nem figyelnek, mikor csenhet el valamit, hogy aztán, ha rajtakapták tettetett méltatlankodásból bűbájoló mosolyba váltson át furcsa grimasszal, alázkodva. Boszorkány is tudott lenni, vagy kedves mama, vígsággal vagy elesettséggel egyaránt könnyekre fakasztó.  Emlékeznek a Spiró-darab macskás öregasszonyára a Csirkefejből?  Micsoda fájdalom, megcsúfolt szeretet volt a játékában! Megrendülést, katarzist váltott ki hangtalan sírása. Azt hihetted, ezt a színésznőt csak a szerepek, a színház érdekli, köti le, hiszen annyira a játékban élt. Pedig közben figyelt. Figyelte, kinek  kell segíteni. Mi lesz az öregekkel, a játékban megfáradtakkal. Otthon kell nekik. Vénségükre fészek, ahol békén emlékezhetnek a reflektorfényre, a sikerekre, a tapsokra. És figyelt arra is, hogy a nemzet színháza is megépüljön, és mentette a régiből amit tudott, vitte kis autóján a Dunakanyari házába. Film, tévéjáték őrzi mozgását, és fényképek a pillanatait. Mint ez a fotó is. De majd elindul, majd folytatódik a jelenet a képzeletünkben.