- Még gimnazista koromban gondolkodtam rajta, hogy egyszer eljátszom Hamletet, de akkor nem igazán volt erre reális esély. Azt mondhatom, hogy gimnáziumban sokkal többet foglalkoztam a Hamlettel, mint utána a pályámon. Jámbor József már másfél évvel ezelőtt említette, hogy szeretné ezt az előadást összehozni, de ilyen-olyan okok miatt eddig nem jött létre. Most volt rá lehetőség, de hát nem úgy sikerült, ahogy én szerettem volna – nagyon sok alkotó energia ment rossz vágányra. Pedig sok jó képességű ember mozgósított elképesztő energiákat. Én úgy érzem, hogy amit megtehettem azt megtettem, ennek ellenére nem lett olyan… ahogy el szokott „szállni” egy előadás. Nem tudom miért.
- A rendhagyó helyszín, a szabad tér hogyan hatott rád?
- Elképesztő érzés volt, amikor legelőször kimentünk Zsámbékra. Engem tíztől négyig nem lehetett lerobbantani a színpadról. Fantasztikus volt, hogy oxigént kapott az agyam. Azelőtt majd’ másfél hónapig a Szkénében és a Merlinben próbáltunk – ahol a mérhetetlen passzív dohányzás közben már az is szép volt, ha az ember a nevét ki tudta mondani a nap végére. Nagyon szerettem Zsámbékon próbálni, a friss levegőn jobban dolgozik az agyam.
- Milyen volt a „nyári társulat”?
- Sok kollégámmal, akiket régről, vagy csak távolról ismertem, most dolgoztam először együtt. Így nagy élmény volt Margitai Ágival, vagy Bíró Jóskával való találkozás, de Tóth Jocó és a többiek is okoztak meglepetéseket. A rendezővel, Jámborral már többször dolgoztam, legutoljára a Gyaloglógaloppot csináltuk Debrecenben – de vele még játszottam is, egy kétszemélyes kortárs görög darabban, amit ő rendezett.
- Mi lesz a sorsa ennek Hamletnek?
- Nem kerül kőszínházba. Jövőre azonban ismét játsszuk, ezzel kezdődik majd a fesztivál Zsámbékon.
- Ebben az évben is a Budapesti Kamarában kezded az évadot. Nem gondoltál rá, hogy esetleg máshova szerződj? Miért kötődsz ennyire ehhez a színházhoz?
- Azért, amit ez a színház tett értem… tulajdonképpen én Szűcs Miklósnak, a Budapesti Kamaraszínház igazgatójának köszönhetem, hogy egyáltalán a szakmában vagyok. Az én renitens magatartásom, ugye… ami nem feltétlenül mindig az én saram… Rosszul terheltek, én pedig… úgy érzem, hogy végül én vittem el a balhét. Egy idő után eléggé eltorzult az egészséges lelki alkatom. Nem csoda, hogy ha az ember ilyen szerepeken keresztül ismeri meg magát – és nem egészen önazonos. Ekkor szinte törvényszerű, hogy úgy fut keresztül rajta ez a szerepsorozat, hogy a rossz felé viszi. Ez megtörtént, de már túl vagyok rajta.
- Milyen feladatok várnak rád szeptembertől?
- Kiss Csabának a Világtalanok című darabjában játszom, ami megtörtént eseten alapul. Ezt októberben kezdem. Rácz Erzsébettel pedig évad végén dolgozom majd, a Maude és Herold című darabon, amiben Vári Évával játszom. Alig várom, hogy elkezdjük. A többi előadást pedig – Az őrült naplóját, a Bűn és bűnhődést és a Részeg józanokat – viszem tovább ebben az évadban is. Nemrég ugyan hívtak Veszprémbe La Mancha-t énekelni, de elég méltatlanul alakult a helyzet, és végül nem jött össze. Most már úgy érzem, hogy jobb is, mert a Világtalanokat olvasva látom, hogy olyan energiákat – lelki és fizikai energiákat – igényel, hogy egy Veszprém-Budapest közötti ingázással, nem hiszem, hogy tiszta lelkiismerettel végig tudtam volna csinálni. Én nem tudok eljátszani három főszerepet egy évben. Erre alkalmatlan vagyok. Tudom, hogy többet is el lehet játszani, de én minőségben nem tudom azt megugrani.
- Pihentél is valamit a nyáron, vagy csak a munka…
- A Hamlet Zsámbékon nekem nagyon felszabadító élmény volt… amikor próbáltunk, akkor nagyon keményen dolgoztam, de egyébként aludtam, olvastam, futottam. Nekem az volt a nyaralás. Kint a természetben… én onnan töltődöm.