Vagy Szugyiczky István, aki összeállította a műsort. Vagy mi, akik nézzük, hallgatjuk az előadást. Szembenéz sorsával, aki kézbe veszi a magáét, éljen bármikor – s mi is, kik hallgatjuk most, vele nézünk szembe. Hetykén, büszkén, bátran, szerelmesen, őrülten, villogó ésszel, elhagyottan is magában bízva, megverve is dicsőségesen, legyőzve sosem, csak elkergetve, a fejét mindig újra felemelve, a világgal birokra kelve – sétál, járkál, kifut, visszatér közénk az előadó.

Legjobb korában – bár már öt éve játssza – áll előttünk egy művész, aki vállára vette a legsúlyosabb magyar költőt, Ady Endrét. Fázott nélküle? Hát fogta magát és belebújt a bőrébe. Szinte levegőt sem vesz közben, annyira sok a mondandója, de érthető minden elkiáltott szava, elsóhajtott, nyögött véleménye, szentenciája. Mellkasa ütemesen emelkedik a mély vízben úszók víz alól kibukkanó ritmusában – hisz életben kell maradni, mialatt levegőt vesz ebből a csodálatos, gyűlölve szeretett, szeretve gyűlölt világból.

Szép sötétszürke öltönyében feláll a székről, amin eddig ülve várt nyitott szemmel fürkészve bennünket, amíg mindenki elfoglalja helyét, megszűnik a mocorgás, elül a zsibongás. Áll zsebre dugott kézzel. Fenegyerek, mégis úriemberebb mindenkinél. A szellem rangja teszi.

Zsúfolt a nézőtér a budapesti Magyarság házában, ismerik Zsoltot, derül ki a végén. „Bújj elő!” kiáltással hívják ki a függöny mögül, ahová a pódium előadásra alkalmas tér szuffitái mögüli kis tárolóból kibukkan a még ruháját magán rendezgető művész. Páran személyesen ismerik, szeretetteljes fogadtatásban részesül – jó barátok közé jött. Szuperlatívuszok hangzanak el, érthető módon. A művész, a szerény, kedves Bogdán Zsolt köszöni, válaszol, hálás az elismerésekért. A művészi nagyság, egyedüliség utánozhatatlan levegőjét érezni körülötte – amiről ő maga sem tud.

Állok, mint ismerős ismeretlen az est végén a színpad előtt – első sorból nézhettem végig, ott volt két üres hely, amit az Osonó színésznőjével foglaltunk el, mikor beengedték a nézőket. Az Osonó-sok, tanulni vágyó reménységek, itt ülnek a nézőtéren.

Bogdán Zsolt előadóművészete különbözik minden mástól, amit eddig láttam. Ennek oka az összeállítás is, amit Szugyiczkynak köszönhet – de az csak az alap, nem érne sokat, ha nem talált volna értő tolmácsolóra. De ő ennél többet tesz, ő ide idézi Ady Endrét. Előhívja versei, publicisztikája negatívjáról. Az előadóművészet Ady Endréje. Földobja magának a labdát, elkapja, játszik élete teleírt lapjaival, műveivel, szerelmével, a világgal. Nem olyan mint, hanem ő az, aki most elmondja, megmutatja, „hogy látván lássatok” kicsoda Bogdán Zsolt-Ady Endre, Ady Endre-Bogdán Zsolt. Valaki megpróbálta leírni, hányféle arcát mutatta meg Adynak, én nem ismétlem. Számomra ő volt akkor este az a fiatalember, aki bátran vállára vette a világot, Ady világával a mi világunkat, majd összegörnyedt súlya alatt, de nem adta meg magát neki, vitatkozott a mindenséggel és Isten ölébe bújt, amikor elveszettnek hitte magát, aki csillogó eszével megértette a ki sem mondottakat, akinek a szíve az utána jövő nemzedékeket, engem is befogott, maga mögé utasított, majd maga elé tartva követett – soha nem volt nála magányosabb, pedig ifjú szívekben élt tovább a magyarok Nagy Költője, akiben ott lakott a mindenség.
S ez a mindenség Bogdán Zsoltba is beköltözött.

Nagy kár lett volna, ha nem veszek részt ezen a vallomásos estén. Csak fontos dolgokról írt a költő. Csak fontos dolgokról beszélt a művész. Pontosan abba a résbe állt bele Ady is, Bogdán Zsolt is, amit senki más nem tudott kitölteni.

Isten áldjon Ady Endre Bogdán Zsoltja!