Háború, háború, háború. Vérfagyasztó már a szó maga is. A sok millió ártatlan áldozat jut eszünkbe, az értelmetlen vérfürdő képei szikráznak emlékezetünkben, az atomrobbanás néma armageddonja vonja tejszínű ködbe képzeletünk vetítővásznát. A világ lángokban áll, mi pedig tehetetlenül állunk, rettegünk, nincs hová menekülni. Itt már nincs helye hősiességnek, nincs lehetőség elbújni, nem tudjuk megvédeni magunkat a borzalomtól. Nem marad más, mint hogy porig alázva nézzük végig saját kivégzésünket. Így fest ma a háború démonikus arca.

Ezt az arcot azonban a Biloxiban állomásozó újoncok nem ismerik még. A tíz hetes kiképzés nem több egy hosszúra nyúlt osztálykirándulásnál. Itt nincsenek hullahegyek, legfennebb a kényelmesnél több fekvőtámasz, ehetetlen tábori koszt, egy szigorú nevelőtiszt hóbortjai. A háború, innen nézve: kaland, kihívás, lehetőség. Nem több egy fiatalkori emléknél, amivel szívesen szórakoztatjuk majd unokáinkat. És persze az a pillanat, amikor meg kell halnia a fiúnak, hogy megszülethessen a férfi.