Bohózatunk színpadán az a világ látható, amelyről mindmáig szokás állítani, hogy Isten kalapja. Ha ez így van, akkor a szereplők Isten kalapjára szögezett, vergődő lepkék, akiket egy kifürkészhetetlennek és mindenhatónak mondott rovargyűjtő késztet életfogytig tartó és hatványozottan értelmetlen kínlódásra. Ez a helyzet – éppen értelmetlensége miatt – a komikum soha ki nem apadó forrása. Hiszen van-e látvány mulatságosabb, mint amikor a teremtői hanyagság a teremtmények pedantériájában kívánja (de nem tudja) megtalálni kicsinyes kielégülését? A kérdés már csak az: mi történik mindeközben? És főként: hogyan történik? A darab cselekménye az unalomig ismerős: szerelmi háromszög, mégpedig a halálosabbjából. Csakhogy a parttalanul hömpölygő régi szép történet felgyorsul, világfájdalmából nevetnivaló fintor marad; a szereplők, bár végzetük súlya nem enyhül, óhatatlanul karikatúrává silányodnak: immár nem a boldogságot keresik, hanem azt a közeget, amelyben a boldogság szükséges és – talán – lehetséges. Nem (azaz: nem elsősorban) az Alkalomnak, hanem az Időnek vannak híjával. Márpedig az Idő – hírlik és látszik – eltűnt; nyomait keresni hiábavaló. A bohózat hőseit, e szánalmasan ágáló bábokat a hiábavalóság démona rángatja.