Ha a balsors régen tép, ugyanakkor megbűnhődtük már a múltat, pedig mindent beleadtunk, illetve majdnem mindent, na jó, de végül is valamennyit tényleg adtunk bele, vagy ha nem is adtunk bele, de az életünk valahogy elfogyott közben, akkor talán a mi hibánk a sikertelenség? Vagy sokkal inkább ellenünk a világ, az Úristen, ellenünk a gravitáció, az elektromos művek, a bankok, a hülyegyerek a szomszédból, a hangyák – a gonosz?

És ha ezután mégis megkapjuk a Kossuth-díjat, az állami támogatást, a vállveregetést, vagy akár csak a mi lelkünket melengető, de a mögöttünk levőnek szánt mosolyt, nem igazol az utólag minket?

Ez történik kis színházi társulatunkkal is, akiket a napi pocsolyaszagú élet közepén arcul csap a siker: külföldi vendégjáték, és nem is csak az, de hova!

És hirtelen merünk nagyot mondani, mert az igazság a mi oldalunkon lesz, és aki nem ért egyet, az nem csupán ellenünk van, hanem szánalmasan primitív és agyafúrt gonosz. De ez jutott, mert a nagy világon e kívül nincs másutt számunkra hely: itt élünk, és ebbe fogunk beledögleni.