Az Oidipusz király a drámák drámája. Arisztotelész, a katharzis folyamatát elemezve mondja, hogy Szophoklész műve viseli magán a legteljesebb, legtisztább formában a tragédia műfaji jegyeit. A tragédia, arisztotelészi értelemben is, nem a jellemeket, hanem a cselekvést "utánozza".
Az Oidipusz király sorsa az európai ember lelke megszabadításának története, s folyamatos viszonyítási pont mind az Erzsébet-kori, mind a 17. századi francia tragédiák, mind a modern és posztmodern drámairodalom elemzéséhez, értékeléséhez. Ott van Enescu és Sztravinszkij operájában, Honegger és Orff zenéjében. Oidipusz a Hamlet ősmodellje: a bűn felfedésének és a következetes kiengesztelésnek, a közösség megújításának, az ember isteni méltóságának a végsőkig, az önbüntetésből fakadó megigazulásig vitt katharzisa. Oidipusznak az a sorsa, hogy teste az istenek kiválasztott eszköze legyen az isteni megtorlásban, azokért a bűnökért, amiket nem ő, hanem még születése előtt a közösség vezetői követtek el, akik letértek gyönyörhajszolásukban a közös útról. Babits, akinek veretes fordításában elevenedik meg archetipikus mélytörténetünk, pontosan felismeri, hogy itt hiába keresnénk a freudi pszichoanalízis drámáját, mert: Oidipusznak nincs "Oidipusz komplexusa".
Élete és a jóslatokból származó tudása minden erejével, akaratának legjobb szándékú bevetésével azon van, hogy az istenek szörnyű büntetését ne hajtsa végre. De lehet-e a sorstalan és állandó istenek hatalma elől a prekrisztiánus időkben kitérni? Öntudatlanul és ártatlanul hull a legszörnyűbb bűnbe: sejtelme sincs arról, hogy akit megöl, a saját apja, s akit feleségül kap a közösségtől, az édesanyja. Amint Babits írja: "Sorsdráma. Szörnyű, barbár mese. Véres és sexuális talányok. Elnyomott emlékek és gyerekkori borzalmak felkeverése. Hirtelen, képtelen, előretudott, és mégis elháríthatatlan katasztrófa. Babona, vallás és matematika különös fonadékú szövete. A sors irracionális gyökereinek izét érezzük."
Ám túl van a matematikán, a szophoklészi drámaszerkesztés geometrikus architektúráján - ez itt már önmagát író, paranoiás oknyomozó logika. Oidipusz minden lépését népének királyi szolgálatában lépi. Minél inkább kerüli végzetét, annál biztosabban sodródik feléje. Kikerülhetetlen örvény. Akit behúz az örvény, testében tehetetlen. De a lelke szabad. Szembenéz a legnagyobb szenvedéssel, s magára veszi azt. Nem a halál feloldozását választja, a sorstalanságot, hanem itt és most a közösség minden bűnét, az erkölcsi bomlás pestisét vállalja magára, hogy a közösséget megszabadítsa dögvészben rothadó sorsától.
Az Oidipusz Kolonosban pedig önvakítottan, túl minden látszaton, belső látással - immár függetlenül a külső démoni erőktől -, legyőzve az istenek béklyóit, önmaga korlátjait átlépve, magával viszi a mitikus térbe a pusztulás minden okát. A tisztító viharban már nem a népe boldogságáért aggódó király, s nem az önmaga rejtélyét feszegető ember tűnik el, hanem a Lélek és Bölcsesség Királya - a katharosz: a tiszta. Üzen minden örökjelennek: vállald sorsodat sorsod felett. Igen, ebben a csordaidőben.