„A monda értelmezése természetesen mindig a feldolgozótól függ” – írta Kroó György a Kékszakállú-mítosz gazdag, több évszázadot felölő irodalmával kapcsolatban. Maurice Maeterlinck (Ariane és a Kékszakállú, 1902) az alaptörténet lelki gazdagságát, mélységét tárta fel, talán a legköltőibb valamennyi feldolgozás közül. Nála Ariane (Balázs Bélánál Judit), az új asszony nem közönséges lény; szimbólum, a „büszke nő, az áldást hozó szerelem, a jótevő tündér keveredik alakjában”. Azért jön, hogy a régi asszonyokat megszabadítsa börtönükből, a várból. Nem szerelmes a Kékszakállúba, szemére veti régi kapcsolatainak kudarcát. Egyoldalú, erőszakos szerelemmel vádolja: „többet kértél tőlük, mint amennyit adtál nekik”. Amikor megnyitja a régi asszonyok ajtaját, rádöbben, hogy nem tudja őket megszabadítani saját lényüktől: „Szegény, szegény testvéreim! Miért akarjátok a szabadságot, amikor így szeretitek a sötétséget? És miért sírtatok – börtönötök mélyén –, ha egyszer boldogok voltatok.” Feltárul előtte Kékszakállú tragédiája is: „nem szerethetett benneteket úgy, ahogy kellett volna és száz asszonyt akart, mert ti csak árnyékok voltatok számára.” Maeterlinck drámája a férfi és a nő örökké egymást kereső, egymásban soha feloldódni nem tudó, éppen ezért szükségszerűen tragikus szerelméről szól.

Anatole France elbeszélése (A kékszakállú hét asszonya,1909) visszájára fordítja a történetet. Novellájának férfi hőse gazdag és elegáns, ám nők társaságában félénk, visszahúzódó, szemérmes. „Házasságait egytől egyig feleségeinek szeszélye, durvasága teszi tönkre. Mindegyikük alaposan kihasználja áldott jó szívét, végtelen türelmét, igaz érzéseit.” – írja Kroó. Anatole France Kékszakállúja a modern papucsférj mintapéldánya, egyik felesége szeretőt tart, egy másik megtagadja tőle ágyát, a harmadik a király után sóvárog. Utolsó asszonya pedig megalázó komédiák során alázza meg. „Az ártatlan asszonyok meg éppen nem áldozatok, inkább egy-egy ellenszenves női tulajdonság megtestesítői. Az örök férfi-nő probléma ezúttal olyan köntösben jelenik meg, hogy a modern polgári élet rákfenéjére világíthasson rá.”

Egy-egy mű értelmezése is mindig a feldolgozótól függ, színpadi művek esetében magától az előadástól. Bartók Béla operája, mint minden remekmű, számtalan értelmezés számára nyitott. Megtalálhatjuk benne többek között a hétköznapokat józan iróniával szemlélő Anatole France hangját, vagy Maurice Maeterlinck emelkedett szimbolizmusát. Ám bárhogyan is fogalmazzuk át önmagunk számára Bartók művét, mindig saját párkapcsolati játszmáink kivetítésének fogjuk látni. Ez az örök történet mindig nagyon mélyen s közelről érinti meg a nézőt.

Az Operaház új produkciója különleges formában mutatja be A kékszakállú herceg várát. Az egyfelvonásos művet általában egy másik mű társaságban láthatjuk. Ezúttal a darab kétszer hangzik el. Ugyanazokkal az énekesekkel, de két különböző rendezői koncepcióban, és ennek megfelelően az interpretációk zenei szempontból is igen eltérőek lesznek. A sok-sok lehetőség közül tehát kettő, de önmagában és kapcsolódásukban is koherens változat lesz látható.

A múlt században Arnold Schönbergék kezdeményezték azt a koncertezési gyakorlatot, mely szándékuk szerint a művek kétszeri eljátszásával a korábbiaktól eltérő befogadói helyzetet teremtene. Az első meghallgatás alapján a műről általános, elsősorban a körvonalakra, a dramaturgia fő irányaira vonatkozó kép alakulna ki. Másodjára viszont a részletekre, az egész mű kontextusától átitatott egyedi jellegzetességekre figyelhetünk fel. Ez a Bartók korából származó szempont is közrejátszott abban, hogy legfontosabb operánkat ne a megszokott módon mutassuk be.