"Shakespeare megöregedett. Fiatalon, ahogy csak férfi tud megöregedni. Az izzó aktivitás véget ért. Szelleme túlságosan széles kört fogott be, túlságosan nagy tömböket robbantott fel, túlságos erőpazarlással... Senki annyira nem élte az életet, mint ez az író, aki a maga néma, tunya, tömött életében annyi szenvedélyt habzsolt fel, annyi életlehetőséget fantáziált át, az egész világ struktúráját magára építette... Még mi jöhetett? ... Nem, Shakespeare megöregedett: elég volt: s varázsbotját kettétörte. Búcsút vett A viharral, mely a zordon tél viharának előfutára, ki játszi bokával a szörnyű fagyokat táncolja...

Nos, nézzük csak, hogy búcsúzik a vén komédiagyár... Megcsinált egy új alkalmat, hol a színpad és valóság, a játék s filozófia, a tudás és ösztönszerűség furcsa isteni komédiázása kavarog. Őszi szél, mely lehullásra érett őszi leveleket viharoz le. De a leveleken íme új színek is csillognak, sárgák és bíborak, miket sohase vártál volna.

Mily csodálatos trouvaille a daltól zengő sziget, mely a poézis szimbolikus tanyája, s e véghetetlen emberpár: a gorilla Caliban, aki egyszerre csak a valódi emberség szimbóluma, s a nemes Prospero, aki lemond a költészetről, hogy elmenjen vissza hercegnek..."

(Móricz Zsigmond: Shakespeare)