„Molnár Ferenc tehetségét sok mindenért szeretem, de egyért nagyon becsülöm: tudja határait, és sohase vállalkozik erejét felülmúló föladatok megoldására. Minden tehetségnek vannak határai. Még az olyan nagy tehetségnek is, mint az övé. Mely - többek közt - meghódította a világot is. Beérte azzal, hogy drámaírója legyen egy olyan kornak, melynek voltaképp nincs is drámája. Ha magunk köré tekintünk, azt tapasztaljuk, hogy legtöbbünk lelke tele van töréssel, repedéssel, gyűrődéssel, sok apró boldogtalansággal, anélkül, hogy belőle aztán valaha is kirobbanna. Mindent parcellázunk, még nyomorúságunkat is. Minden szennyvizet egészségügyileg zárt, láthatatlan csatornákon vezetünk le, még könnyeinket is. Kevés alkalmunk nyílik a nagyszerű kiélésre manapság. Vajmi ritkán fordulnak elő oly véres, dévaj jelenetek, mint az ókorban, vagy reneszánszban. Az ideggyógyintézetek betegszáma egyre növekszik, de kívül "a rend teljes". Befelé szenvedünk, önmagunkat emésztve. A hadszíntér az utcáról, küzdőtérről, porondról, szószékről az öntudatba helyeződött át. Hajdanán a tudás, hit, szerelem, szeretet erkölcsi kérdéseit vitatták meg. Ezeket a haladó tudomány górcső alatt mutatta meg nekünk. Majdnem mindent megértünk, mivel értelmünk rugalmas, mint a gumi. Egyetemes szenvedésünk talán csak a hitetlenségünk, az, hogy látva a dolgok viszonylagos, hiábavaló voltát, az, hogy a látszatot nem bírjuk megkülönböztetni a valóságtól, az álmot az ébrenléttől, jóságot a rosszaságtól."

(Kosztolányi Dezső)