„A végleges otthonban való elhelyezkedés kívánsága a porszemben is él.

Az egész föld a vita nuovára sóvárog,

mert nincsen kavics, amely ne a teljesértékű létet kívánná.”

(Hamvas 3: 284) 

Hamvas Béla a magyar irodalom egyik legkülönösebb alakja. Érdeklődése szerteágazó, írásai pedig nehezen kategorizálhatóak, de annyi bizonyos, hogy egy valami összeköti őket: a gondolatiság – tradíció, az őskori emberiség szellemi hagyománya. Az emberi lét végső kérdéseivel foglalkozik, az emberi kiteljesedéssel és az anyagban rejlő szellemi lehetőségekkel, gondolati korlát nélkül. Hamvas írásainak jelentőségét a személyesség adja.

A “Karnevál” gigantikus kísérlet arra, hogy az epikus színház eszközeivel megszólaltassuk Hamvas Béla Karnevál című regényfolyamának dramatikus keretbe helyezhető rétegeit.

“A pácban mindenki benne van” – írja Hamvas rögtön az első bekezdésben, és ennél tömörebben meg sem lehetne fogalmazni az egész regény alapfelvetését. Egyben ez az a gondolat, ami igazán aktuálissá teszi az ’50-es években íródott regényt ma a színpadon. Általános társadalmi jelenséggé vált a felszínes véleményalkotás a közéletben. Erkölcsi, társadalmi, történelmi kérdésekben meglepően gyorsan – a gyorsuló világgal összhangban – véleményt alkotunk. Elég egy újságcikk, egy pletyka, egy tv-műsor, és máris megítélünk történelmi szituációkat, politikai kérdéseket, vagy épp egy embertársunk viselkedését. Divattá vált a külső szem szerepében való tetszelgés, a dolgokra való rálátás illúziójában való tespedés. Ez frusztrálttá teszi az embereket, és megakadályozza az érdemi párbeszédek kialakulását. Pedig a pácban mindenki benne van, és az van benne leginkább, aki azt hiszi magáról, hogy kívülálló – vezeti le Hamvas a későbbi fejezetekben. És valóban: a regény úgyis olvasható, mint ennek a tételmondatnak a mindent kimerítő bizonyítása. Mindebből következő rendezői felismerés, hogy a könnyed ítélethozatal, a kívülállás illúziójának jelensége a színházban még egyértelműbben van jelen, mondhatni “laboratóriumi körülmények között” figyelhető meg. A néző passzív megfigyelője a színpadon történteknek, és nincs is más elfoglaltsága, minthogy ítélkezzen. A néző könnyen ítélkezik: jól esik szeretni a szeretnivaló karaktereket, kinevetni a szánalmasakat, tisztelni a hősöket, és megvetni azokat, akiket a színdarab kigúnyol. A színház és a drámairodalom pedig könnyedén felismerhető jeleket fejlesztett ki a néző számára arra nézvést, hogy a színpadon történtekről mikor milyen ítéletet “ajánlott” hozni. Pedig a pácban a néző is benne van.

A rendezői megközelítés lényege annak a kérdésnek az újrafogalmazása, hogy miképpen lehet megítélni a másik embert, és önmagunkat. Jogunk van-e véleményt formálni a másikról anélkül, hogy ismernénk azt az arcát, melyet nem maszkként visel? Létezik-e a maszktalanság állapota? Hogyan ítélünk meg egy embert, ha azt sem tudjuk biztosan, hogy az ítéletet mi magunk hoztuk, vagy csak az egyik maszk, melyet épp magunkra vettünk az ítélet kimondásakor? Egyáltalán: hogyan ítéljük meg, hogyan definiáljuk önmagunk? És bármit a világon? Mi az, hogy definíció?

A regény műfaját szintén nehéz lenne definiálni, hiszen a regényen belül számtalan féle prózai műfaj megtalálható a történelmi regénytől kezdve a pikareszk regényen át a kulcsregényig. Ezt az egyedülálló változatosságot az előadás a színházi műfajok merész váltogatásával kívánja visszaadni. Társulatunk a hét részes regényfolyamot az alábbi színpadi műfajokat alapul véve készíti el saját Karneválját:

I-II. könyv: vásári komédia, mimusjáték

III. könyv: lélektani realizmus

IV. könyv: bohózat/szimpózium-játék

V. könyv: hangjáték

VI.-VII. könyv: epikus, “elbeszélő” színház