„Elképzeltek, tehát vagyok”

/.../

Időtlen vállalkozás, bámulatba ejtő bravúr a fenti címet rejtő mű, úgy az irodalom, mint – ezúttal – a színház világában. Költészet a költészetről, melyben maga a teremtés teremtése követhető nyomon, ahogy a tobzódó fantázia alakot ölt egy élettér szorításában, sorsot alakít a maga nyelvi és képi játékosságával. A boldog kezdet pedig nem más, mint egy sosem létezett költőnő, Lónyai Erzsébet /Psyché/ elképesztően sokszínű, már-már boszorkányos egyéniségének megrajzolása. A kor, melyben a „történet” játszódik, a XIX. század eleji rokokó boldog békeidőket idéző fülledt levegője. Ebben körvonalazódik meg, Psyché mellett és által, a költő Ungvárnémeti Tóth László, valamint – többek között – a két zseni, Goethe és Beethoven alakja is. Ők valós személyek voltak ugyan, de a weöresi fikció során, mint az örök múzsa által megtermékenyített szellemek, saját maguk tükörképeivé váltak.

A darabban „ódon, dús zamatú” nyelven beszélnek költőnő és hús-vér hősei, míg világuk szinte tapinthatóvá válik, ahogy a bővérű asszony életén átsejlik az odaadás önzetlen, ám ugyanakkor önösen kéjsóvár fatalizmusa.

A boszorkányság szemfényvesztő bája, mint a Femina finom ujjakkal szőtt hálója lebeg mindenki sorsa felett. De Weöres mégis akkor lép anti-inkvizitori szerepbe, amikor a hírhedt Institoris-szal ellentétben, nem a boszorkányveszélyre és a boszorkányok kiirtására (Malleus maleficarum), hanem a világ sorsát ősidők óta szívösztönből irányító, a Költőben is mindvégig ott szunnyadó angyali démon felfedezésére és megismerésére építi fel világát.